Budapest, 2008. (31. évfolyam)
11. szám november - Zappe László: A művészet határain
lak dominálnak, egy beljebb lévô helyen polcokon, cserépben fûszernövények, az üde zöld szín némileg feledteti a jelentéktelen térrészt, innen lehet lemenni a mosdókhoz. Az emelet, amely az utcáról hatalmas üvegfalakon át jól belátható – este voltam ott – kevésbé tetszik. A piros bôrfotelek és a kör alakú, piros asztalkák – króm tölcsér lábazattal – kilógnak a sorból, a fenti bárpult és kanapé, szintén piros, kissé bár-szerû, de annak snassz, és a gasztronómiai és földszinti berendezés egyszerûségéhez képest idegen. A piros falon is fotográfiák... A földszinten, kifelé menet még egy pult, édességek, italok, másutt mint az étel, logikus. Alig beszélek olyan emberrel, aki ne lett volna még a Vapianoban. Megértem. ● Legalább kétféle szemszögbôl nézhetô a Budapesti Ôszi Fesztivál színházi kínálata. Mit nyújt a fesztiválturistáknak, illetve mit kínál a budapestieknek? Programján szerepeltek külföldi együttesek és mellettük számos, az ezekre a napokra esô fôvárosi bemutató. Az elôbbiek a világot hozták el a hazai nézôk számára is, míg az utóbbiak a magyart igyekeztek megmutatni a nagyvilágnak is. Feltehetôleg. Az idei mûsorból két dolog hiányzott. Nem szerepeltek a programban a nagy fôvárosi teátrumok friss produkciói, és nem érkeztek olyan nagy, elhíresült játékok, mint korábban Thalheimer nek a pesti nézôket megosztó hamburgi Lilioma, az ugyancsak tôle való csodás Faust, Nek rosius Hamletje vagy Peter Zadek Peer Gyntje. Helyettük csakis manapság fôképp alternatívnak mondott produkciókat láthattunk. Talán anyagi okokból. A leginkább alternatívnak a lengyel Teatr Strefa Ciszy elôadása tûnt, bár produkciónak nevezni némiképp túlzás volna. A következôt ígéri: „A Repülési lecke szabad ság és félelem egymásra hatását vizsgálja. Ikarosz mítosza nyomán azt a kérdést járja körül a társulat, hogy képes-e a ma embere félelmén felülemelkedve szabaddá válni, van-e elég bátorságunk a konvenciók és az elvárások gravitációs erejét legyôzni. A provokatív produkció a nézôket is bevonja, a gyakorlatban is tesztelve a metafizikai kérdésfeltevést: a társulat arra is kíváncsi, hogy hol van az a pont, ahova a közönségnek már nincs mersze követni a színészeket.” Volt, akit az utóbbi mondat el is riasztott attól, hogy ellátogasson a Dürer-kertbe, amelynek az ismertetô elôzetes pártfôiskolai múltját hangsúlyozza. Ennek azonban éppúgy nincs semmi jelentôsége, mint az ígéret összes többi szavának. Egészen egyszerûen a drillt, az erôszakot próbálják a nézôkön félénken demonstrálni. Bemenet mindenki kap egy számot, az ágyét, amelyen helyet kell foglalnia. Hármasával kucorgunk, férfiak és nôk szétválasztva, amikor rendôrvagy börtönôrszerû egyenruhások láncokat vonnak körénk, majd papírrepülôk hajtogatására bírnak – nyilván ez utalna a címre –, lufit fújatnak, nagykereskedelmi kiszerelésû puffasztott kukoricát szóratnak szét, párnacsatára ingerelnek. Egy ifjú hölgyet egy férfi ölébe ültetnek, egy ágyában magára maradt fiatalembert meg lepedôkkel elkerítenek, majd a vérmes parancsnoknô bemegy hozzá, és rémesen komikus hörgések és nyögések közepette eltünteti. Ez az egyetlen cirkuszi mutatvány tekinthetô legalább attrakciónak. Végül a férfiakat sorba állítják, és kiterelik az utcára. Kolléganômtôl tudom, hogy rövidesen a nôket is elengedték. Velük sem történt semmi. Természetesen. Színháznak nem tudom tekinteni a dolgot, minthogy színészetnek sem tekinthetô, amit a közremûködôk elkövettek. Valamiféle felszabadítási vagy éppen ijesztgetési kísérlet pedig eleve nem lehetett, hiszen a siker legkisebb reményéhez is jogi normákat kellett volna az elôadóknak megsérteniük. Abban pedig biztosak lehettünk, hogy ilyesmire nem vetemednek. Maradt az unalom. Igaz, legalább rövid volt, mintegy háromnegyed órányi az egész. Attrakció volt viszont a javából a JERK (Faszfej) címû elôadás a MU Színházban. Gisèle Vienne rendezésében Jonathan Cap devielle egy huszonhét gyermek meggyil kolásában részes férfit alakít, aki a börtönben bábok segítségével meséli el a perverz öldökléseket. A tartalom látszatra túl van a mûvészet határain, inkább az elmekórtan területére tartozna, a megjelenítés meg olykor gyomorforgató. Az elôadó két dolgot azonban remekül összehoz. Miközben a bábokkal egy autista sutaságával bánik, nemcsak bravúros hasbeszélô mutatványt ad elô, de ezt széles skálájú lélekábrázolásra, sokféle, bár erôsen letompított, szinte szedált érzelem megjelenítésére használja föl. Frusztrált, szorongó, félénk, gyermeteg emberkét jelenít meg, akit messze elkerültek az erkölcsi normák, a társadalmi követelmények. Pontosan leképezi, érzékelhetôvé teszi azt az ugyancsak normák nélküli, elhagyatott, magába zárt gyerekvilágot, amelyben a gyilkosságok történtek, s ahol a halál is csak egy a különféle érzéki élmények közül. Ez is feszegeti a mûvészet határait, de belülrôl. ● A mûvészet határain Zappe László 23 BUDAPEST 2008 november
