Budapest, 2008. (31. évfolyam)
9. szám szeptember - Zeke Gyula: Megálló a lejtőn
az ô életét is eltérítette. Származása miatt nem tanulhatott tovább, jóllehet képességei révén több egyetemet is elvégezhetett volna, s kitûnôen zongorázott is. Hivatalnok pályát futott be így a közigazgatásban, abból nyugdíjba vonulva térhetett vissza nagyszülei és szülei helyére, s kelthette (örökös rokonaival részben együtt) életre a híres óbudai borozó-vendéglôt, a Schlossert. Az épület egésze megmaradt a maga klasszikus formájában, még jelentôs belsôépítészeti átalakulásokat sem szenvedett. Telke hosszan felfut a Remete-hegy kiscelli nyúlványára, az épület maga hagyományosan, négy oldalról zárt. Baloldalt a ma már félig nyitott raktérnek használt kocsibejáró, jobbra a söntés és a belôle nyíló nagyterem áll. Az eredeti pult és a berendezés többi darabja persze sehol nincs már, ám a nagyterem egykori lambériája még ott húzódik körben a falon, amelyen a háború elôtti idôk képei függnek. (Slózi , a magyar futball elsô óriása is köztük van, Magdolna szól is gyorsan, ô nem volt rokon, csak a névazonosság miatt került oda.) A mai Schlosser gyógyító jótéteménye azonban a zárt belsô udvar, amelyet az említett kocsibejáró felôl takaros, külön kis pult szolgál ki. Amikor tavaly – a kerületbe hosszabb idô után lakóként is visszatérvén – felfigyeltem rá, hogy összetört a Két Kancsó, és a kocsmán (mert akkor annak tudtam még) újra a régi név áll, szóval amikor így újratámadt érdeklôdéssel betértem, és Magdolna kedves invitálására hamar az udvarban találtam magam, nyomban láttam, hogy valami ôs-helyen vagyok, egyszerre a történelemben és a mitológiában. Sört kaptam, leültem. Rozsdától megtisztított, újrafestett kerti székre, ilyenek veszik körül a hat asztalt – a szocialista évtizedeket a padláson töltötték. Nem magasodott fölém gesztenyefa, ám láthattam az eget. Csend volt, mintha a tizenöt méternyire lévô Bécsi út ott sem lett volna. Az U-alakú épületszárnyak mohos cserépköpenye felém lejtett, mintha én lennék az elsô ember, kies kehelyben a földre helyezve. A domb felôli oldal lassan emelkedô lankáját sûrû növényzet fedte. Más építmény semmi se látszott, csak az ötemeletes szomszéd bérház sárga tûzfala, jó helyen épp ahhoz, hogy védjen a nap sugarai ellen. A szemem ide-oda tévedt. Prést láttam, lampionokat, mint Nakonxipánban, fölhasogatott tüzifát, pincelejáratot, tûzhelyet. Halkan beszélgetô vendégeket. És háború elôtt festett, csodás cégtáblákat, nézzék csak a képeken, a harmincas években, de még a Két Kancsó korszak elején is ott álltak a kapu és a lépcsôs bejárat mellett a falon. Egy éven át ôriztem magamnak így a helyet, mely, lássák, itt van, ezen a világon. Most kissé félve nyújtom át Önöknek. Látogassák, éljék, vigyázzanak rá. ● 24 BUDAPEST 2008 szeptember Újra családi kézben a Schlosser A kerthelyiségbôl a csillagokra látni
