Budapest, 2008. (31. évfolyam)
9. szám szeptember - Budapest
BUDAPEST 2008 szeptember BUDAPEST a városlakók folyóirata Pro Cultura Urbis díj 2007 XXXI. évfolyam, 9. szám megjelenik minden hónap 15-én Alapítva: 1945 I–III. évfolyam: 1945-1947 szerkesztô: Némethy Károly, Lestyán Sándor IV-XXVI. évfolyam, 1966-1988 szerkesztô: Mesterházi Lajos, Fekete Gyula, Vargha Balázs, Jávor Ottó, Szabó János Fôszerkesztô: Buza Péter E szám szerkesztôje: Holló Szilvia Andrea Olvasószerkesztô: Saly Noémi Szerkesztôbizottság: Angelus Róbert, Buza Péter, Buzinkay Géza, Deme Péter, Kirschner Péter (civil világ), Mezei Gábor, N. Kósa Judit (kultúra), Ráday Mihály, Rátonyi Gábor Tamás, Saly Noémi, Sándor P. Tibor (fotó), Török András, Vargha Mihály (építészetkritika), Zeke Gyula A szerkesztés mûhelye a Nagy Budapest Törzsasztal A szerkesztôség levelezési címe: 1089 Budapest, Elnök utca 1. E-mail: szerk@budapestfolyoirat.hu Web: http://www.budapestfolyoirat.hu Kiadja: Press Xpress Felelôs kiadó: Dávid Ferenc 1089 Budapest, Elnök utca 1. Telefon: 219-0354, fax: 323-0103 Lapigazgató: Fabók Dávid Terjesztés: HÍRVILÁG Press Kft. Telefon és fax: 411-0491 hirvilag.press@hirvilagpress.com A folyóirat megjelenését a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal és a Fôvárosi Közgyûlés Kulturális Bizottsága támogatja Tördelés: Huszár András Nyomdai munka: Pharma Press Kft. 1089 Budapest, Elnök utca 1. telefon: 577-6300, fax: 323-0103 ISSN: 1785-590x Nyilvántartási szám: 2.2.4/237/2004 A borítón: Az Erzsébet téri gördeszkások (32. oldal) A hátsó borítón: A garniszállótól a templomig ( 6. oldal) BUDAPEST, ez az újság lassan magára marad itt, Budapesten. Kedves lapunk, amellyel immár hatodik éve igyekszünk kielégíteni mindazok kíváncsiságát, akik a város múltja és jelene, kultúrhistóriája, épített és természeti értékei, s persze fejlôdésének lehetséges útjai iránt érdeklôdnek, maholnap arra kényszerül, hogy egymaga lássa el ezt a csöppet sem könnyû feladatot. Társai – versenytársakat mégsem írhatunk, hiszen azon a pályán, ahol mi mozgunk, versenyrôl csak a szó legnemesebb értelmében lehet beszélni, magyarán a puszta részvétel a cél – jórészt elkoptak mellôle. Ami mégis megmaradt, abból pedig egy fölöttébb keserves Budapest-kép bontakozik ki. Egy szétesô, gondozatlan kertként burjánzó, politikai érdekek és kisszerû alkuk által vezérelt város portréja. Tükörkép tehát. Pedig emlékezhetünk: a rendszerváltásban egyebek mellett az is jó volt, hogy a város végre fölfedezte önmagát. A Ráday-féle tévémûsorból kinôtt városvédô mozgalom szoft ellenzékisége után sokan már azt is örömmel élték meg, hogy végre szabadon lehetett a múltat vizsgálni, ki-ki a lelkiismerete alapján dönthetett, mit tart követendônek és mit elítélendônek – de beszélni legalább lehetett mindenrôl. A sajtó is lerázta magáról a szájkosarat, szinte lubickolt a „minden megírható” eufóriájában. S habár ez a parttalan lelkesedés értelemszerûen sok zaccal is járt, a végeredmény megkönnyebbülést hozott. Nem volt többé tabutéma, nem volt titok, s mérce sem volt más, mint az, hogy mi érdekli a nagyérdemût. Hamar kiderült, hogy Budapest például sokakat érdekel. A város ekkor élte át a legnagyobb átalakulást, a helyi önkormányzatiság megerôsödése egyfajta citoyen-öntudatot is ébresztett, és szinte felszabadító volt, hogy végre szó lehet minden olyasmirôl, amirôl korábban egyáltalán nem, vagy csak kis példányszámban, kódoltan, egyrészt-másrészt módon lehetett beszélni. A régi negyedek pusztulása, a lakótelepek világa, a Duna sorsa, a tömegközlekedés, a szegregáció, a budai zöldet pusztító kivagyi gátlástalanság: csupa olyasmi, amit a nyolcvanas évek legvégéig inkább csak a szônyeg alá söpörtünk. Nem véletlen, hogy ebben a kitüntetett idôszakban médiumok sora karolta föl kiemelt módon is a fôváros témáját. Délutáni rádiómûsorok rágódtak a városépítés kulcskérdésein, hetilapok nosztalgiáztak a verklicsilingeléstôl hangos régmúlt fölött, a napilapok pedig rendszeresen megjelenô oldalakat – közülük a legnagyobb egyenesen egy teljes napi mellékletet – szenteltek Budapestnek. S persze önálló újsággal jelentkeztek az önkormányzatok, gyakorta még az egyes kerületi pártfrakciók is, indultak helyi tévék, végül pedig megszülettek az egymástól politikai irányultságban eltérô, de ugyanazért a hirdetési piacért versengô budapesti ingyenes lapok. Itt azonban nagyon elôreszaladtunk, hiszen ez már a történet vége: elmagányosodásunk történetéé. Az üdítô pezsgésbôl meglepôen gyorsan szomorú pangás lett. A napilapok, amint változott a hirdetési „trend”, ejtették a fôváros témáját. A kalózrádiók elkoptak, a Budapest nevét viselô tévéadó a sámánok és magamutogató eszementek fóruma lett. A várost megcélzó újságok javarészt tönkrementek, az önkormányzati kiadványok, tévéadások pedig azok, amik. A választott képviselôk többségi elven súlyozott reklámközlönyei, közpénzen. Mindez üzleti fátum volna? Vagy bizonyíték arra, hogy a téma kimeríthetô, és lám, már ki is merítettük? Aligha. Sokkal inkább annak igazolása, hogy nem mûködô városnak nem lehet friss szellemû, kutatni és mutatni kész sajtója. Amíg Budapestet nem járja át a levegô, amíg a poshadt unalom terpeszkedik rajta, és a fél szemüket folyvást a kasszán tartó pártok vetélkedése ural mindent, addig kár is arra számítani, hogy a város kiköveteli magának, ami jár neki. A valós tájékoztatást. Addig kár is bízni másban, mint La Mancha lelkes lovagjaiban, akik a jelek szerint eldöntötték, kibekkelik, míg megérkezik végre az a bizonyos fuvallat. Néhány internetes site-ban, egyes, a feladatukat még komolyan vevô hetilapokban, s persze bennünk. Kedves lapunkban, melynek a témája és a neve is BUDAPEST.
