Budapest, 2008. (31. évfolyam)
8. szám augusztus - Friedrich Ildikó: Svájci öntőmester a Vizivárosban
többihez, nem éri meg a holnapot, az ismeretlen iparost „megeszik a nagyhalak” – bár a negyvenes években érzôdött valamiféle gazdasági fejlôdés. A megalakuló Védegylet igyekezett megóvni a meglévô üzemeket, és szorgalmazta új gyárak létrejöttét. A malomipar korszerûsödött, a szállítás sürgette a jobb közlekedést vízen és szárazföldön. Megindultak a folyamszabályozások, híd- és útépítési munkálatok, vasútvonalak. Az országban nagyjából 50 kohóüzem mûködött, de ismeretlen volt számukra a Nyugaton már elterjedt kupolókemence – ezt Pesten elôször Ganz valósította meg. Budán nem volt versenytárs, olcsóbb volt az ingatlan és a munkaerô, az új öntöde tulajdonosa bízott saját szakmai tudásában és a növekvô szükségletekben – hajógyártás, hídalkatrészek, vasúti kocsik, malomipari gépek elôállításában. A lassan bontakozó kapitalizmus Magyarországon is lendületet adott az iparosodásnak. Az elsô buktató hamar elérte a kis üzemet. A legrosszabb, ami elérhet egy vállalkozást, ha nem kap megrendelést és nyersanyagot. Ganz kilépése a Hengermalomból bosz szantotta annak igazgatóját, Fehr Vilmos t, aki meglehetôsen szûkszavúan és egyoldalúan tájékoztatta gróf Széchenyi Istvánt a történtekrôl. A gróf röviden és tömören megtiltotta, hogy Ganz megrendelést kapjon. Nem tudhatjuk, hogy hasonló esetben egy magyar öntômester merészelt volna-e egyenesen a nagytekintélyû fôúrhoz fordulni, de Ganz habozás nélkül megtette. Széchenyi azonban hajthatatlan volt. Utasította Ganzot, hogy menjen vissza a Hengermalomba dolgozni, ellenkezô esetben tönkremegy a gyára. Ganz továbblépett – Kossuthhoz, a Védegylet igazgatójához ment 1845 februárjában. A neves férfiak között levelezés indult – Kossuth diplomatikusan igyekezett a haragvó grófot jobb belátásra bírni, emlegette Széchenyinek a „honi iparmûves szorgalom felvirágoztatására való buzgalmát”, és hangsúlyozta, hogy a gróf csupán a Gyáralapító Társaság másodelnöke, és nem törekedhet arra, hogy a hazai iparosok terveit meghiúsítsa. A levélváltásból kitûnik a két kiváló férfiú megromlott viszonya. Széchenyi elunta a hadakozást, tán szót is emelt Ganzért, majd azt válaszolta Kossuthnak, tegyen, amit jónak lát. A Királyhegy utcai szerény öntödébe hirtelen áradni kezdett a munka – jöttek a megrendelések, érkezett a szén, gyarapodott a munkások létszáma is. Ganz örült a gyôzelemnek, levelében beszámolt az otthoniaknak, hogy már 22 emberrel dolgozik és hívja Henrik öccsét is, utazzon Budára és segítsen neki. Mire Henrik megérkezett, bátyja új telket vásárolt a Kórház utcánál, ahol kupolókemence üzemet rendezett be. Ezt a tranzakciót csak uzsorahitellel tudta megoldani, mivel a Kereskedelmi Bank és a Hazai Takarékpénztár ipari hitelt nem nyújtott. Az 1845-ös év eredményes volt: jószerivel mindent gyártottak, ami fémbôl készíthetô: csatorna- és vízvezetékcsöveket, kórházi- és iskolaberendezési tárgyakat, rendôrségi felszereléseket, kerítéseket, vödröket, kályhákat. A kályhák sikert hoztak: 1846-ban a harmadik magyar iparmû-kiállításon a cég ezekkel szerepelt – az Iparegyesület ezüst kitüntetését, valamint József nádor bronzplakettját nyerték el. A sikert koronázta, hogy késôbb a Ganz-gyárban a Lánchíd építéséhez is gyártottak öntvényeket. Ganz rövid idô alatt törlesztette a hitelt. 1846-tól a szabadságharcig az öntöde fejlôdése lelassult. A munkáslétszám az elôzô évhez képest csak kétszeresére nôtt: harmincról hatvanra. Ganz a bevételeit bôvítésre fordította és sikerült – ha nem is látványosan – a vállalkozását megszilárdítania. Ganz a magyar szabadságharcban Az 1848-as pesti forradalmi eseményeket a vasöntômester és öccsei, Konrád és Henrik élénk érdeklôdéssel kísérték, bár a mûhelyben tovább folyt a munka. Buda 1848-49-es ostromáról Henrik írt részletes levelet a szülôknek. A levél tájékozottságról és a magyarok iránti rokonszenvrôl tanúskodott. Az osztrákokkal harcba szálló magyar katonákról azt írta, hogy „kevésre becsülik az életü ket, akár az igazi svájciak, amikor jogaikat látják megtámadva.” Ugyanezen levélben említette, hogy „november havában meg parancsolták a magyarok, hogy ágyúkat öntsünk részükre.” A Kórház utcai öntöde ekkor ágyúöntésre tért át. Ganz nem felejtette el Kossuth segítségét. A mûhelybôl kikerült ágyúkat „Ne bántsd a magyart!” felirattal látták el az öntômunkások. A szabadságharc leverése után a mûhelyben maradt ágyúkat és fémtörmeléket elkobozták, Ganzot letartóztatták. Az osztrák gyarmati elnyomás ismét legyûrni készült a lassan erôsödô magyar gazdaságot, különösen a gépipart és az öntészetet. A Hengermalom tönkrement, a tôkeszegény kis mûhelyek lét és nemlét határán küszködtek a súlyos adók és a piac hiánya miatt. Ganz próbált ellenállni a vállalkozását elnyelni készülô gazdasági erôknek, a fenyegetô összeomlásnak. 27 ezer forinttal társtulajdonosa lett egy bácskai kohónak, ahol helyben volt az érc, fa, kôszén, és a Dunán való szállítással megoldottnak látta a budai öntöde nyersanyaggal való ellátását. Most már két helyen kellett ügyelnie a munkamenetre, a kohók mûködésére. Soha nem lehetett tudni, mi történik távollétében Budán vagy Szászkán. Végül jósorsa megszabadította a terhes kötelezettségtôl: az Osztrák Államvasút-társaság megvásárolta a kohót, Ganz – mondhatnánk – visszanyerte elveszettnek hitt tôkéjét. Családalapítás 35 évesen a jól szituált gyáros úgy érezte, a magánéletét is rendbe kell tennie. 1849 októberében megkérte a terézvárosi késesmester, Heiss Lôrinc 16 éves leányának a kezét. A tervezett házasságot Embrachban is kihirdették. A házasság fényes körülmények között köttetett meg a terézvárosi templomban. Négy nap múlva az ifjú asszony mellôl osztrák csendôrök hurcolták el a férjet, és vitték egyenesen a hírhedt Újépületbe, ahol két hétig vallatták 1849-es ténykedése miatt. Két hét után kiengedték, de újabb kihallgatásokkal és szembesítésekkel „tarkították” az életét. Végül hatheti fogságra ítélték, de a büntetést felfüggesztették. Késôbb kiderült, hogy egy Máder nevû budai polgár jelentette föl, irigységbôl, bosszúból – ki tudná ma már megmondani? A házasságból gyermek nem született, ezért örökbe fogadták a kétéves Merkl Jozefá t, majd 1859-ben Ganzné elhunyt nôvérének hároméves kislányát, Anná t. A családdal élt Heiss Fanni, Ganzné másik nôvére is. Kérelem az „Országos Gyár” címért 1852-ben a vízivárosi öntöde az „Országos Gyár” címért folyamodott: meg akarta kapni az ezzel járó kedvezményeket. A városi hatóság áldását adta a látványosan fejlôdô üzem kérésére, októberben nyerte el a kitüntetô címet. Ganz gyára ekkor 60 munkást foglalkoztatott, hetenként 150-200 mázsa nyersvasat dolgozott föl, összvagyona ötvenezer forint volt, a folyamatos termelésnek nem volt semmilyen akadálya. A Ganz-gyár fejlôdését biztosította a nyereségnek állandó jellegû fejlesztésre való fordítása. Új épületek, új mûhelyek létesültek – a család szinte szûkösen élt a budai gyártelepen egy háromszobás lakásban, a fehérnemût maga Jozefa mosta, de minden családtag besegített a háztartási munkákba. 24 BUDAPEST 2008 augusztus
