Budapest, 2008. (31. évfolyam)
8. szám augusztus - Angelus Róbert: Római parti
évekkel ezelôtt? Nehéz erre válaszolni, tehát találgassunk. Fûzôdik érdeke ehhez a fôvárosnak, amely a törvény szerint az árvédelemért felelôs? Egyértelmûen nem, hiszen sok haszna nincs belôle – viszont ahogy már említettük, elég néhány nagy árvíz, és ennél több megy el ideiglenes, eseti védekezésre. Hogy ezalatt a parti magántelkek, házak, csónakházak tönkremennek, vagy szigetként megvédik magukat, nagyon drágán, a személytelen fôvárost nem érdekli. A kerület szerepe álságos, hiszen a védekezést nem ô fizeti, a majd 300 ezer lakosú Óbuda-Békásmegyer szempontjából ez a pár százezer négyzetméter és az itt szavazattal nem rendelkezô „nyaraló” nem jelent érdekeltséget. Tehát a vita idônként megindul, és mindenki a másikra mutogat. Elhangzott már, hogy fizessenek a tulajdonosok, ôket védené a gát. Belátható, hogy ez demagóg megközelítés, hiszen aránytévesztés. A Fôvárosnak védekeznie kell, és ezt most csak a hagyományosan „szerencsés” városrészben élôkkel teszi, azokkal is drágán és pazarlóan; tehát az új mobil gát költsége folyamatosan szembeállítandó a „hagyományos” védvonal állandó és eseti költségeivel. A különbözet lehet a vita tárgya. Az valóban érv, hogy a Római felértékelôdik, végre jöhet a tôke, építhet, csatornázhat, nem kell kijátszani a szabályokat, és a város, a kerület is büszke lehet egy olyan részére, amely valóban megérdemli, hogy értékén legyen kezelve. Tehát nem kell mást tenni, mint elôvenni az értéknövekedést mint ismert fogalmat, és a helyzetre alkalmazni. Egyszerû megállapítani a terület mai forgalmi értékét, és ezt rögzíteni, majd amikor már van gát, és megtörténik az elsô tulajdonosváltás, tehát a felértékelôdés realizálódik, akkor ebbôl el kell venni. Hogy mennyit, és az kinek jár, technikai kérdés, lényeg az, hogy ennek az igazságosságát senki nem vitathatja. Vannak állami területek, azok is felértékelôdnek. És persze megoldódik az árvédekezés is, ami amúgy is a fôváros feladata. Ha arra gondolunk, hogy egy ilyen vízparti építési telek ára elérheti akár a 100-200 ezer Ft/m2-t, akkor a 10 ezer forint ráfordítás bôven megtérül. Ma valószínûleg a negyedéért, feléért is lehet telket venni. Kézenfekvô kérdés lehet, hogy ha ez így van, a mai tulajdonosok miért nem dobják össze ezt a pénzt. De a válasz is egyszerû: mindenki tudja, hogy az árvédekezés az állam feladata. Ezért fizetünk telek- és ingatlanadót, mert azt itt is gondosan kivetik. Viszont a tulajdonosok joggal elvárják, hogy ebbôl valami visszajusson. És speciálisan kellene szabályozni, hogy ha valaki eladja a telkét, házát, akkor ne az adóhivatalnak kelljen befizetni az egész „jövedelmet”: az értéknövekedés egy része biztos, hogy a gátat építôket illeti. Tehát tárgyalni kellene az érintetteknek, ütköztetni az érveiket, és megállapodni. Belátható, hogy bonyolult érdekviszonyok alakultak ki, például az említett rendezetlen területhasználat, pedig itt épülne a gát, és nyilvánvaló, hogy ezt csak tiszta tulajdonviszonyok mellett szabad megcsinálni. Kellô számú példa van arra, hogy egy ilyen nagy közösségi összefogást jelentô ügyet is megakadályozhat egy-két tulajdonos, azért mert nincs pénze, akarata, érdekeltsége, ezért szükséges a hatósági döntés és elôfinanszírozás. Természetesen a konstrukció része lehet egy speciális építô közösség létrehozása, amelybe aki akar és tud, már most befektet, és élvezi a létesítmény hasznát, csökkentheti a központi források igényét. Ennek ellentételezése, hogy a majdani bevételekbôl is jusson neki. Amikor árvíz van, látjuk a tv-ben a politikusokat zsákokat pakolni és nyilatkozni, hogy hamarosan már megszületik a megoldás. Aztán ahogy apad a Duna, apad a lelkesedés is. Hiába jött létre civil szervezet, hiába készült el a tanulmány, hol és milyen gát legyen, hiába tartanak gyûléseket, nem történik semmi. A parti sáv rendezése olyan életet lehelne ebbe a városrészbe, hogy már az elsô fecskéket követô minôségi vállalkozásoknak is érdemes lenne ott letelepedni. Nem biztos, hogy jó a példa, de legalább valami történt: a Csónakház mulatóként mûködik, legalább a külsô formája megmaradt. Épült néhány szálloda, étterem. Érdekes színfoltot jelent az úszó szálloda, amely évrôl évre lassan felújult, a környéke is kezd rendezôdni. És végre legálisan lehetne lakni, élni a Rómain. Az érintettek joggal haragszanak a felelôsökre, és nem tartják ôket valóban „felelôsnek”. Ez maga a felelôtlenség. És itt a „parti” vége, de remélem, hogy ez nem a Római végét jelenti, hanem újraosztják a lapokat, és indulhat újra az élet a Rómain. A parti. ● 5 BUDAPEST 2008 augusztus
