Budapest, 2008. (31. évfolyam)
7. szám július - Zeke Gyula: Emlékbeszéd Vázsonyi vilmos szobránál, halála nyolcvankettedik évfordulóján
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Nem elsô ízben gyûlünk össze néhányan – még ha nem is mindig ezen a helyszínen –, hogy az 1926. május 29-én, 58 éves korában elhunyt Vázsonyi Vilmos ra em lékezzünk. Mint eddig mindig, most sem egy, több jó okunk is van az emlékezésre. S közülük elsôként nem az e körben bizonyára ismeretes érdemek valamelyikére gondolok, hanem hanyag demokráciánk legfájóbb szellemi szégyenére, a felejtésre. Tessenek csak akár szûkebb baráti körben, vagy tetszôleges, önmagát mûveltnek gondoló diplomás társaságban – alább szállnunk ezúttal is fölösleges – szóba hozni a nevét, s tíz esetbôl kilencszer találkozni fognak a szemekben ama bûntelen csodálkozással, amely a Léthé vizébôl ivottak tekintetében csillog. Csak magam hányszor indítottam már ilyen esetekben udvarias mondandómat a következô halk, ám csökönyösen reménykedô szavakkal: ô volt az, aki.... Igen, ô volt az a sümegi tanítócsaládba született Weiszfeld Vilmos, aki fiatalemberré érésének évei alatt majdani kávéházi elvbarátja, mentora és állandó vitapartnere, Eötvös Károly tiszaeszlári pernyerésének örülhetett, akit a nevezetes véderôvita alkalmával mondott beszéde 7 BUDAPEST 2008 július fotó: Sebestyén László Vázsonyi Vilmos új szobra, Lóránt Zsuzsa alkotása a Westend tetôkertjében. Balra Zeke Gyula áll Emlékbeszéd Vázsonyi Vilmos szobránál, halála nyolcvankettedik évfordulóján Zeke Gyula
