Budapest, 2008. (31. évfolyam)
6. szám június - Marafkó László: Egy író otthontalanságai
A fotókon majdhogynem szomorú lélekidomár-arc. Szigorú, szinte rideg, távolságtartó. (Ismert az irodalomtörténeti adoma: amikor nemzetközi hírûvé lett testvérérôl, a filmrendezô Radványi Gézá ról, akivel egyébként nem voltak meghitt viszonyban, az a hír jutott el Márai Sándor hoz, hogy megvakult, a már emigrációban élô író felkerekedett, s átutazva fél Európát felkereste Bécsben. Radványi ajtót nyitott: „Sándor, te itt?!” „Géza, te látsz?!” – az zal megfordult, s visszautazott.) Tehát Ady tól éppen hogy eltérô alkat ként is „Észak-fok, titok, idegenség” . In kább persze polgári tisztesség, kiszámíthatóság, becsület, szakmai makulátlanság. Csupa túlhaladottnak vélt fogalom. Nála évszázados tradíciókon nyugvó erkölcs. A külsôben, a viselkedésben is megnyilvánuló stílus. (amerikai kiadója, Vörösvá ry István, aki ifjúkorában ugyanabban a Zárda utcai házban lakott, ahol Márai az ostrom, a kibombázottság után, elmondta nekem, hogy bár a korkülönbség is közrejátszott, de a lépcsôházi találkozásokkor is szinte megközelíthetetlen volt. Csak a tengerentúli évtizedekben érett barátsággá a szerzô-kiadó kapcsolat). Szóval, az ilyen átható tekintet nélkülözhetetlen a tisztánlátáshoz. A Naplóban így ír: „Soha nem érdekelt iga zán egy város, sem egy táj – a valóságban mindig csak az emberek érdekeltek. (...) Úgy látszik, mindennek, amit megélünk, egyetlen és igaz értelme az ember. Minden más csak jellemzi, körülveszi és magyarázza az embert.” Aztán késôbb, halálos komolysággal: „Már kiskoromban ember szerettem volna lenni.” Mindazonáltal az, hogy a krisztinavárosi kétemeletes ház, a Mikó és Tábor utca sarkán másfél évtizedig az otthona, ahova az újságtárca penzum leadása után mint egy erôdbe vonult vissza, nem lehetett véletlen. A közeli, Alagút utcai Philadelphia kávéházban (ma már csak emléktábla utal az eredeti épületre) is szeretett üldögélni. („Téli reggeli, a régi kávéházban, gôzfürdô után. A tea, hideg hús, az újságok. A civilizáció langyos rejtettsége. S a tudat, hogy ez az öröm törékenyebb, mint a teával töltött üvegpohár, melyet ajkadhoz emelsz.”) S a lakással átel lenben, kis családi házban élt Kosztolányi . Lehetett vele sétálni, beszélgetni. Majd két évtizede még találtam környékbeli asszonyt, aki kislánykorában látta a Vérmezôn pulijával Márait. A patinás bérházak, a Várhegy szélárnyéka maga volt a bronzveretû történelem – meg talán egy kis Kassa-emlék is. Mert az emigrációba is csak egy Kassa-metszetet vitt magával, az örökké sajgó múlt lenyomataként. Milyen is az Egy polgár vallomásaiban az itteni, elsô gyerekkori otthon? „Igazi, szomorú bérház volt, ami lyent akkor a fôvárosban már ezrével építettek: bérház partájokkal, rácsos, hosszú »gang« tekergett az emeleteken, mosókonyhával, központi fûtéssel és a melléklépcsôn elhelyezett cselédklozetekkel. (...) Az udvar téglaalakú volt, s rendkívüli kiterjedésû. Közepén nagyméretû poroló állott, mint valami többszemélyes akasztófa, s egy kerekeskút, mely villanyerôvel hajtotta fel a vizet a lakásba.” S innen hatalmas földrajzi kört írt le a pálya. A hosszú és keserves emigrációval végzôdô életút rögtön egy „kis emigrációval” kezdôdik: alig húszévesen Prága, Lipcse, Frankfurt am Main, majd Berlin, Párizs. Hogy miért mégis Budapest, ha akár német újságíró, író is lehetett volna a publikációi alapján? A „Nincs más haza csak az anyanyelv” gondolata már akkor meg gyökerezett benne. Milyen fájdalmasan szép is a Halotti beszéd, ez a hontalanságban megszólaló hazaôrzés, a 20. század közepén született, szinte új nemzeti ima („A gyereknek Toldi-t olvasod, és azt feleli, oké”). Költôje nem sejti, hogy ötven év múltán már honi földön is naponta elhangzik ugyanez a jóváhagyás. Még a külföldre távozás elôtt írja: „Elsôrendû, végzetes közöm van a magyar nyelvhez, s kívánom, hogy mindazok, akik ezt a nyelvet beszélik, mûveltebbek, erkölcsösebbek, tehát az élethez méltóak legyenek – de azok-e most? S ki mer népek fölött ítélni?” A „kis emigrációból” hazatérve, a Trianon után kétharmadnyival kisebb ország megelôzô fél évszázadban kiépült fôvárosa egzisztenciálisan az egyetlen elfogadható hely lehetett egy írónak. Mert Márai végzetesen író volt. „Csak addig van jo god élni és írni, amíg munka közben, elôtt vagy utána, de akár napközben is, egy kávéházban vagy villamoson, megborzadsz néha az írás felelôsségétôl, megrettensz e Egy író otthontalanságai Márai Sándort megidézi Marafkó László, fotó: Sebestyén László 32 BUDAPEST 2008 június forrás: FSZEK Budapest Gyûjtemény A SZELLEM HELYE