Budapest, 2008. (31. évfolyam)
6. szám június - A KÖH elnökével, Mezős Tamással Csordás Lajos beszélget Portré antik háttérrel
elsôsorban az építô szándékát próbáljuk meg kitalálni a nyomokból. Az alapfalakban nagyon sok információ rejlik, utalás a felépítményre: a falbekötések, a küszöbök, a lépcsôk. A történelmi megismerés mellett lényeges az építési szerkezetek ismerete is. És Hajnóczi pontosan tudta ezt, nagyon értett ehhez. – Ô készítette például a szombathelyi Iseum helyreállításának terveit. – 1963-ban fejezte be a helyreállítását, s 1964-ben a Velencei Charta elfogadásakor munkáját ott bemutatták. A szakma úgy ünnepelte, mint az éppen kidolgozott elvek elsô megvalósulását. – Mennyire tartjuk magunkat egyébként ma a velencei elvekhez? – Magyarország a Velencei Charta utolsó csatlósa. – Mint elnök, tervez tenni ez ellen valamit? – Szó sincs arról, hogy Hajnóczi Chartapárti lett volna. A dokumentumban vannak olyan ajánlások, amelyek a mûemléki helyreállítások többsége során figyelembe vehetôek. A tanár úr ezeket megfontoltan alkalmazta is. De ha valami távol állt tôle, az a vélt szabályok merev alkalmazása. A csatlós kitétellel csak arra utaltam, hogy olyan gyakran sehol nem hivatkoznak erre az alapra mint nálunk. Az is mond valamit, hogy a pécsi konferencia a negyvenedik születésnapon szintén az egyedüli ünnepség volt Európában. – Ön, ugye a közelmúltban áttervezte az Iseumot, kicsit felülírva Hajnóczi elképzeléseit. Hol tart most a terveinek megvalósulása? – Ebben a hivatalban nyolcszor dobták vissza a terveket, s nem azért kapott végül engedélyt, mert Mezôs Tamásból elnök lett: a döntés több mint egy évvel korábban megszületett. Hajnóczi négyoszlopos templomot rekonstruált, én hatoszlopost. Hajnóczit, ma már úgy gondolom, megtévesztették a frízrekonstrukciók, az elôcsarnokot keskenyebbnek gondolta, mint valójában volt, s ezért tervezett négy oszlopot. Az újabb helyreállítás épp a kiviteli tervek készítésének fázisában van. – Milyen épületeken dolgozott korábban, mint mérnök, tanár? – Több mint ötven mûemlék helyreállítást terveztem. Rengeteg felmérést végeztem. Az egyetemen tanítok, ahol mindig nagyon fontosnak tartották, hogy az építészhallgatók közvetlenül ismerkedjenek meg az épülettel. A felmérésnél pedig nincs jobb módja az „ismerkedésnek”. Hajnóczi vezette be a Mûegyetemen, hogy 1980-tól egész évfolyamokat vitt nyaranta kéthetes gyakorlatra. Ebbe a munkába kapcsolódtam be 1986-ban intenzívebben. Például Fertôdön a település kiválasztott épületeit s a kastélyegyütteshez tartozó objektumokat mértük fel. Dolgoztam a komáromi erôdben közvetlenül a lôszermentesítés után. Budapesten a Pesti Broadway-nek nevezett városrészben, a VIII. kerületben közel száz épülettel „ismerkedtem” így. De Hajnóczi tanár úrral elsôsorban római kori emlékek helyreállításával foglalkozhattam. Elsô munkáim közé tartozott a Brigetióban megtalált római kori, festett helyiség installációjának megtervezése a tatai vár egyik termében. Az Aquincumi Múzeum területén is dolgoztam. Önállóan terveztem a Flórián téri katonai tábor keleti kapujának a bemutatását, ahol sajnos a kezdô, szárnyát próbálgató fiatalember baklövései leolvashatók, de attól még szeretem. – Hallottam, hogy egyik tanulmányútján, Bariban ellopták a jegyzeteit, s ez fordulatot jelentett az életében. – A történethez hozzátartozik, hogy a hetvenes években elég sokat partizánkodtam a bölcsészkaron. Zoltai Dénes is szenvedett a kérdéseimtôl, de alapvetôen Falus Róberthez jártam, a görög tanszékre. Falus akkortájt írta Az aranymetszés legendája címû könyvét. Keresett valakit, aki konyít valamit az építészettörténethez és a számítógéphez is. Ez akkoriban elég ritka párosítás volt. Azt vizsgáltatta velem: igaz-e, hogy a dór templomokat az aranymetszés szabályai szerint tervezték meg. – És? – Nem. De a kisdoktori disszertációm témája az lett, kimutatható-e olyan módszer, amellyel mégis leírható, leképezhetô az épületrészek egymáshoz való viszonya. Az eredetileg elemzett vélekedés szerint a görögök úgy építették templomaikat, hogy a dór oszlop alsó sugarát egységnek véve (melyet modulusnak neveztek) a nagyobb egységeket ennek többszörösében, a kisebbeket ennek tört részében határozták meg. De a számítógépes vizsgálatok bebizonyították, hogy ez nem igaz. Vitruvius a római korban viszont azt írja: ha szép templomot akarsz építeni, s ez a templom négy oszlopos, akkor az alépítmény szélességét elosztod 11,5-del, s ez lesz az oszlop sugara, vagyis a modulus. De ez az állítás sem igaz a görög templomokra. A helyzet az, hogy a görögök egész számok arányában osztják a hosszakat, s a rövidebb oldal úgy aránylik a hosszabbhoz, mint – az athéni Parthenon esetében – a négy a kilenchez. Tehát a frontoldal hosszát elosztom néggyel, s megszorzom kilenccel, kijön a hosszoldal. A frontoldal méretét elosztom kilenccel, megszorzom néggyel, kijön az oszlopmagasság. Hogy én ezt honnan tudom? Platón tól, aki leírja a pithagoreusi zeneelméletet, amely egy húron keresi azokat a pontokat, amelyeket, ha lefog, s a két húrszakaszt megpendíti, a hangok összecsengenek. A négy a kilenchez arány éppen ilyen jól összecsengô hangpárt eredményez az egységnyi hosz szúságú húron. Hajnóczi végül azért zavart el Szicíliába, mert itthon túlságosan lassan haladtam a munkával; a kandidátusi disszertációmban pedig éppen ennek a bizonyításán dolgoztam. Egy hónapig bolyongtam ott aztán görög templomokat méricskélve, majd két hetet töltöttem Dél-Itáliában is, olyan helyeken, ahol turisták nem nagyon szoktak elôfordulni. És az út vége felé, amikor mindent végigrajzoltam, végigfényképeztem, ott bóklásztam Bariban a San Niccolo elôtt, ahol ugye az a Szent Miklós püspök nyugszik, aki a zsebtolvajok védôszentje... – És hát ugye: a Mikulás, bari Szent Miklós... – Mellesleg igen. És pontosan a San Niccolo elôtt mentem el, amikor a srácok mopeddel elhúztak mellettem, s leszakították a vállamról a táskát, benne a jegyzeteimmel. Ültem ott a templom lépcsôjén, kifosztva, és elkezdtem gondolkozni, hogy mi legyen. Éreztem, még egyszer ezt az utat nem fogom végigjárni. Beláttam, esélytelen, hogy én valaha olyan ismeretre tegyek szert, mint az olaszok, vagy Dieter Mertens , aki harminc éve a római német intézet igazgatóhelyettese, s ott élhet az épületek közelében. És akkor arra jutottam, hogy tán jobb lenne mégis valami olyasmivel foglalkozni, ami nekünk adatott meg, amiben a mi építészetünk gazdag. S ez a historizmus. Nem titok, hogy Merényi tanár úr az egyetemen mindig olyan szemlesütve tanította a 19. századot, mint ami szégyellni való. Mert akkoriban az volt az elfogadott vélekedés, hogy nem ôszinte, nem is igazi építészet. Tehát az lett a bari kaland vége, hogy elkezdtem szisztematikusan utánanézni a historizmusnak, ami a miénk. 8 BUDAPEST 2008 június