Budapest, 2008. (31. évfolyam)
5. szám május - Búza Péter: A Steindl cég elpusztult öröksége
A Lantos Magazin információit is két korrekciós adattal kell kommentálnom (a fényképek ismeretében). Ennek a konyhának a közfalát az átalakítás során kivették, megnövelve ezzel a Károly körúthoz közelebb esô és akkortól már a házmesterlakással szomszédos helyiség területét, továbbá a rajzon raktárnak jelzett helyiségbôl is hozzácsaptak vagy két méternyit a nagyobbik, a Semmelweis utca felôli szobához – ez lett a tanácskozó. Ahonnan ajtót nyitottak, így a Steindl Céh birodalmából – a megmaradt raktáron át – ki lehett jutni az 5. számú ház lépcsôházába. Ha idáig eljutottunk – mondhatni megalapozott spekuláció során –, már csak meg kell keresni az épített bizonyítékokat mindkét épületben, megválaszolva a kérdést, hol is mûködött valójában a jeles társaság. A fogadóterembe, a mór szobába vezetô ajtót, amely a Magyarok Háza legészakibb kapuja mögötti folyosón az utca vonalától úgy húsz méternyire nyílik, viszonylag könnyen sikerült megtalálni, hála a sokat látott palota gondnoklását végzô cég készségesen segítô igazgatójának. A most már azonosítható pozícióban keresendô helyiségek viszont nehezen föltörhetô diónak bizonyultak, több hónapba telt, mire a földszintnek ebbe a traktusába bejutottam. Az engedélyért s a kulcsos kíséretért az Orosz Kulturális Intézetnél kellett instanciázni. Ôk bérlik az 5. számú ház teljes földszintjét, az egykori házmesterlakásig. Nyelvtanfolyamaiknak rendezték be, bizonnyal igen titkos stratégiai eszközökkel. Merthogy hivatalos levél, aztán e-mail, többszöri telefon kellett ahhoz, hogy végül eljöjjön az Andrássy útról a tetthelyre Szá sa – egy kedves orosz fiú, aki a segédsze mélyzetet gyarapítja, s aki jobban szereti Moszkvát mint Szentpétervárt (De nem ezt a mostanit! Á! Ez tiszta Kairó már!), de szereti Pestet, és élénken érdekli, mit is találhat gondosan lelakatolt birodalmukban egy várostörténész. Hát nem sokat. Az alaprajz azért azonosítható. És a jellegzetes, udvarra nézô ablakok is megvannak hiánytalanul, régi formájukat mutatva (igaz, a legnyugatibb újra ajtó lett, erôs vasajtó). Mennyezetig érô lambéria, végig könyvespolcok, egy Puskin szobor, modern asztalok, székek, a hajdani tanácskozóterem galériával osztott. Egyetlen négyzetcentiméternyi sincs már, ami eredeti. Csak a két helyiség kimérhetô körvonalai (a fogadóterem 680x450, a tanácskozóterem 697x650 centiméter alapterületû) meg a köztük nyíló átjáró maradt meg a régiségbôl. Azt persze nem állítom, hogy az oroszok fosztották meg minden épített díszüktôl ezeket a helyiségeket. A háború után ugyanis nem maradtak a céh használatában, s számos gazda birtokolhatta kedvére a teret. Azután természetesen, hogy átvették szocialista megôrzésre. De errôl: késôbb. Mit üzen Jereván? A belsô tér leírását bátran elhagyhatjuk: bôven olvashatnak errôl a Lantos Magazin hivatkozott közleményébôl, valamicskét a Magyar Építômûvészet 1907. évi évfolyamának egy viszonylag rövid közleményében is, Rosch Gábor Alpár-mo nográfiájában megint meglehetôs részletes ismertetést – nem beszélve az itt közreadott fotográfiákról, amelyek csak az átjáróval szomszédos egyetlen szegletet nem mutatják meg, attól eltekintve körüljárhatjuk segítségükkel a két terem teljes belsô terét. És körbenézhetjük, mi mindennel díszítették s rendezték be ôket e derék urak. Szobrok, díszes kandalló, ólomüveg ablakok, jeles épületegyüttesek képei, a tagok karikatúra stílusban festett portréi, pompás gótikus karosszék az elnök úrnak, stukkók, oszlopok, csillárok – minden a legelôkelôbb elôadásban. Maga a céh jelentôs alapítványi vagyona birtokában – amelyet részben ez az enteriôr és tárgyai reprezentálnak, s amelynek pénzösszege 1907-ben húszezer koronára rúgott – komoly szakmai tevékenységet is folytatott, fiatal tehetségek külföldi tanulmányútját finanszírozta, pályázatokat írt ki, külföldi elôadók vendégszereplésével tárgyalt meg építészeti problémákat s kérdésköröket, de ezek mellett a rendszeresen megtartott közös lakomák jelentették a tagság számára a legvonzóbb alkalmakat arra, hogy közös ízlésüknek megfelelô keretben megtárgyalják azoknak az iparos és mûvészi szakmáknak aktuális ügyeit, amelyekben felnôttek, karriert építettek, s továbbra is fontos volt számukra, hogy integritását megôrizzék. Szombatonként jöttek össze a tagok az egyesületi ebédre, hogy elfogyasszák a kaszinóból áthordott ínycsiklandó fogásokat, felhörpintve hozzá sörbôl, borból a rendes polgárkörökben szokásos, de szokásos! mennyiséget. A rendszeresített alkalmakon túl pedig lakomákat is rendeztek egy-egy estén, valakinek vagy valaminek a tiszteletére. 1925. január 24-én például az akkori elnök, Alpár hetvenedik születésnapját ünnepelve, 1933-ban Steindl, a névadó emlékezetét idézve, s átadva alapításukat, a Steindl-emlékérmet Petrovics Elek nek, a Szépmûvészeti Múzeum legendás, akkor már nyugállományú igazgatójának. Maga Steindl Imre egyébként egyszer sem ment el a klubba: életének utolsó szakaszában, amikor kollégái tisztelgésül róla nevezték el a céhet, már nem járt sehová, gyakorlatilag elvonult a világtól, s kivonult a világból. Utoljára 1939. november 12-én tartottak ilyen ünnepi céhes vacsorát, de szombatonkénti összejövetelt még 1940-ben, s valószínûleg ezt követôen is néhány további esztendô során, míg 1948-ban a berendezkedô új hatalom minden más egyesülettel, alapítvánnyal együtt egy rendelettel ezt is meg nem szüntette. Laza szervezet a céh, de fegyelmezett a hagyományok követésében. Ceremoniális külsôségek között iktatják be s hatalmazzák fel tagjaikat a helyiségek látogatására, felavatási okmánnyal erôsítve meg a kölcsönös szándékot; elnökük (haláláig Alpár, 1929-tôl Hültl Dezsô) formálisan is irányítja az együttlétek óráit, a zártkörû elegancia jellemzi minden percüket. Van céhkancsó – ezzel mond tósztot az elnök –, s tréfás avatás másfél méteres ceruzával vállon csapott jelöltekkel, akiket egy vállig szaladó babérkoszorúval is felékesítenek. Van kitüntetés, házi: hatalmas lakattal. Lehúzza a frakk hajtókáját, biztos, hogy a megtisztelt azonnal szabadulna ettôl a megtiszteltetéstôl, de amíg ott van, ezt nem engedi a rituálé örömmel vállalt fegyelme. A háború után, úgy látszik, már nem keresik egymás társaságát a tagok. S talán nem is találnák. Azt sem gondolom, hogy érintetlen a pazar belsô tér, hisz már 1919-ben is földúlták, hasonlóan zavaros idôkben. Azután, hogy kimondják minden civil formáció mûködtetésének szigorú tilalmát, nyilván már be se léphetnek ide, Kozma eklektikus bérpalotájával együtt a tanácsé lesz hamarosan ez a két helyiség is. Az utcai fronton elhelyezkedô, mindig más profilú üzletet (volt itt divatáru- meg tejbolt is) 1957-ben nyitják össze ezzel a kettôs tagolású térrel, s berendezik a kommunizmust építô, de még csak szocialista Budapest elsô éjszakai mulatóját, a hamarosan hírhedtté váló Jerevánt. Egyetlen fotót találtam róla, sokan keresték velem együtt, s azt a fotográfust is, aki a Képes Magyarország 1957. évi 8. számában az itt publikált felvételt jegyezte, hátha többet 12 BUDAPEST 2008 május
