Budapest, 2008. (31. évfolyam)
4. szám április - Kirschner Péter: Nem a Parnasszusra, emberi életre vágynak
Kiállításon mutatkoztak be az Országgyûlési Biztosok Hivatalában a „Vagyunk” Egyesület hajléktalan képzômûvészei. Ismereteink a fedél és otthon nélküliekrôl felületesek, pedig szó szerint is naponta beléjük botlunk az aluljárókban, kapualjakban, látjuk a megrázó képeket a város környéki erdôkben összeeszkábált kalyibákról. Legtöbbjük teljes vagyona és háztartása egy koszlott bevásárlószatyor, egy szakadozott takaró. A „Vagyunk” Egyesület alapítója, elnöke, lelke, Horváth Csilla , egyáltalán nem tipikus jelenség ebben a világban: lányával és unokájával nemrég egy modern lakásba költözhetett. Igaz, akkor már végigjárta az otthon nélküliség teljes kálváriáját. Most, ha szerencséje továbbra sem hagyja el, rövidesen munkát is talál. A kiállítás zárása után beszélgettem vele és Hajdú Zoltán Lászlóval, aki ma egy gondozóház három négyzetméteres darabkájának boldog birtokosa. Utcáról kórházba, oda-vissza vándorolt, amíg száz százalékos rokkantként újra fedél került e feje fölé: – Van benne egy ágy, egy szék, egy szekrény. Ölembe veszem a rajztáblámat, azon festegetek temperával. Amint elkészülök egy képpel, mindenkinek megmutatom, érdekel a véleményük. Azt még senki sem mondta, hogy miért töltöm ilyen hiábavalósággal az idômet. Inkább arra biztatnak, hogy tanuljak, fejlesszem a tudásomat, technikámat. De nem annyira az erre fordítható idômet, inkább a huszonötezer forintos nyugdíjamat meg a segélyt kell beosztanom. Amikor megkapom a pénzem, elsô dolgom, hogy megveszem arra a hónapra a festéket. Horváth Csilla meglepô józansággal fogalmazta meg a hajléktalan mûvészek ars poeticáját: – Bárki lehet hajléktalan, tévedés, hogy mindenki önmagával nem törôdô alkoholista. A szerencsétlen véletlen folytán kerültem utcára. Az ember, aki még nem adta teljesen fel, keresi a visszautat a normális életbe, minden lehetôséget megragad, hogy megôrizze tartását, személyiségét, önbecsülését. Ennek egyik eszköze lehet a képzômûvészet vagy bármilyen más alkotó tevékenység. Ezért írnak közülünk sokan verseket, novellákat, készítenek bábokat vagy éppen hímzéseket. Én például szinte mindent kipróbáltam. Akikkel létrehoztuk a „Vagyunk” Egyesületet, mind ilyen emberek. Bármit mûvelnek, az pénzbe kerül; a festék, a papír, a vászon, az ecset. Sokuknak pedig a betevô falatra, a nélkülözhetetlen kannás borra is alig futja. Horváth Csilla a kidobott körömlakkokat, elhasznált telefonkártyákat gyûjtötte össze, így készítette elsô miniatúráit a Duna-parton üldögélve. Legtöbbjét elajándékozta, egyet még eladnia is sikerült. A Budapesti Szociális és Módszertani Központ pályázatán néhány ezer forintos díjat nyert egy képével, ami néhány heti gondtalan életet jelentett számára. Amikor „fapadon” – az éjjeli menedékhelyen – lakott, modell után rajzolt, de azok a munkái elkallódtak. Van azonban az egyesületnek olyan tagja, aki minden holmiját szívesebben hagyja hátra, mint a mûveit. Sokan festenek, rajzolnak minták után. Képeiken nem annyira sanyarú helyzetüket, inkább álmaikat, vágyaikat fogalmazzák meg. Az egyszerû, naiv alkotásokból szinte sugárzik a szeretet s a család utáni vágyakozás, annak a hiányát viselik el a legnehezebben. A „Vagyunk” Egyesület korántsem babonás. Hivatalosan 2006. december 13-án alakították meg, alig kéttucatnyian. Az igazán aktív, rendszeresen találkozó, közösen kiállító tagok nyolc-tízen vannak. Hogy ilyen kevesen, annak legfôbb oka, hogy nehéz a kapcsolatot tartani egymással, hiszen hol van stabil helye, postacíme, mobiltelefonja a hajlék nélkülinek? De azért rendszeresen tartanak fogadóórát a „Fedél nélkül” címû lap szerkesztôségében, a Kürt utcában, ahol szívesen látják sorstársaikat. Kezdetben különbözô hajléktalanszállásokon, nappali melegedôkben rendeztek kiállításokat. Egymás között voltak. A Rákospalotai Közösségi Házban rendezett tárlat aztán már igazi nyilvánosságot jelentett. Ott látta meg alkotásaikat az Országgyûlési Biztosok Hivatalának egyik munkatársa, és hívta meg az egyesületet a most zárult kiállításra. A következô meghívás a pozsonyi Magyar Kulturális Intézettôl érkezett. Horváth Csilla nevetve megjegyzi: – Ha ott meglátja képeiket egy amerikai, máris utazhatnak tovább. Ami a technikájuk, tudásuk fejlesztését illeti, nincsenek egészen magukra hagyva. A hajléktalanok világában akad egy rajztanár, Kovács Béla , aki szívesen ad szakmai tanácsokat. De mindkét beszélgetôtársam ôszintén bevallja, hogy ôk az átlagosnál büszkébbek, öntudatosabbak, kevesebb beleszólást igényelnek és engednek meg a munkájukba. Azt viszont látják és tapasztalják, hogy az alkotó munka segíti ôket talpra állni. Van, aki ennek révén talált magának újra rendszeres munkát vagy éppen rendes otthont. Ha találkoznak képeikkel, így nézzék azokat! ● Nem a Parnasszusra, emberi életre vágynak Kirschner Péter 22 BUDAPEST 2008 április fotó: Sebestyén László