Budapest, 2008. (31. évfolyam)
4. szám április - Murányi András: Zöldmezőből lakópark
most éppen senki nem kívánt futballpályát vételezni. Inkább eladni, kihasználva az úgynevezett spontán privatizációt. Amint arra a Levegô Munkacsoport 2007-es, Elbert Gábor sport-szakállamtitkárnak írt levelében rámutatott: „A rendszerváltást követôen ezek a pályák az ingatlanbejegyzések szerint ipari területeken álltak. Így fordulhatott elô, hogy csôdbe jutott, privatizált cégek pályáit vállalkozók vették meg, és azok nagy részét felszámolták.” Aztán, naná, továbbadták. Rablógazdálkodás? Akár... Tohonyaság? Az is. Tudniillik ne felejtsük el, hogy a kilencvenes évek elején elôbukkanó össztársadalmi gondok súlyosabbak voltak annál, mintsem hogy az aktuális kormányzat fôként a testkultúra viszonyainak drámai alakulásával foglalkozzék. Az e területtel kapcsolatos központi gondolkodást a „majd csak lesz valahogy” attitûd lengte be, s bár sportvezetôk, civilek, valamint ôrültek belebeleordítottak a magyar valóságba, mire az ember fölnézett, a káoszban aktív „ügyesek” már privatizálták is a telepeket. Az elsô, nagy volumenûnek minôsíttetett értékesítés szenvedô alanya a Kerepesi és a Keresztúri út sarkán álló Taurus-létesítmény volt. A tranzakciót a Ferencváros korábbi válogatott labdarúgója, az 1979-ben elsô magyar profiként (legálisan) külföldre szerzôdött, idôközben üzletemberré elôlépett Bálint László nevéhez kötik: a rendszervál tás legelején nyélbe ütött üzlet, ha igazak a pletykált, ellenben sose cáfolt adatok, százmillió forintot hozott a konyhára. Azóta benzinkút, gyorsétterem és üzletlánci bolt virít a futballpálya helyén, nyilván a környékbeliek nagy örömére. A továbbiakban európai összehasonlításban is különleges lépések történtek. Statisztikailag: Budapesten 1989-tôl 2004-ig hozzávetôleg 51 pályát szûntettek meg/ adtak el (a szám a hetvenes évekbeli „nyitány” becsült adataival együtt alighanem közelíti a 100-at). Ám a legriasztóbb tény feltehetôen az, hogy e folyamat közben a politikai élgarnitúra könnyedén átsiklott egy törvényi passzuson. Tudniillik azt már a boldog emlékû Országos Testnevelési és Sporthivatal kimondta, hogy labdarúgópálya csak úgy/akkor szüntethetô meg, ha máshol (helyette) újat építenek. Miként a 2000. évi sporttörvény XVI. fejezete 54. paragrafusának j. pontja is hiába rögzítette ugyanezt – jogilag: „a sport társadalmilag hasznos céljainak megvalósítása érdekében az állam gondoskodik a kincstári vagyon részét képezô, valamint az állam vállalkozói vagyonába tartozó sportlétesítmények fenntartásáról és rendeltetésszerû hasznosításáról” –, amikor új létesítményt még csak mutatóba se húzott fel, mindazonáltal bôszen értékesített. Öt évvel ezelôtt, amikor a Népszabadság hasábjain igyekeztem földolgozni a témát, akkori segítôm, Diglics Gyula – a nyitópár beszéd szereplôje – azt mondta: pontosan nem lehet fölmérni, mekkora pénz hullt ki az ablakon, de a „kár” legalább ötvenmilliárd forint. Hogy reális árat mondott-e, azt nehéz volna ellenôrizni, ellenben biztos: ez az ember mind a Budapesti Labdarúgó Szövetség funkcionáriusaként, mind sportközgazdászként, mind az ügyben eljáró éhségsztrájkolóként, mind jelentôs mennyiségû hivatalos levél szerzôjeként igyekezett a legpontosabb forrásokra támaszkodni. Egyebekben pedig Diglics Gyula – túl a városképet aligha szépítô benzinkutas-plázás vonal alapigazságán – sebtében elsorolta, mit vesztünk még a rombolással: „Csökken a budapesti bajnoksá gokba nevezô csapatok, továbbá a futballozni vágyók száma, több lesz a drogos, s lassan eljutunk odáig, ha már most nem tartunk ott, hogy az öregfiúk-bajnokságokban több együttes szerepel, amennyi utánpótlásklub részt vesz a küzdelmekben.” Most, 2008 tavaszán legföljebb abban lehetünk biztosak, hogy a helyzet nem javult. Azzal együtt sem, hogy több helyrôl is hallani mûfüvespálya-építésrôl, mivel e projekt jelentôs része már (még?) meglévô csapatok talajának megújítását jelenti, s mivel bevásárlóközpontok, töltôállomások „futballpályásításáról”, illetve új egyletek megalakításáról alig érkeznek hírek. Jellemzô a szituációra, hogy amikor – frissíteni szándékozván eddigi ismereteimet – azzal a kéréssel fordultam a Magyar Labdarúgó Szövetséghez és a Budapesti Labdarúgó Szövetséghez, hogy mondják meg, mi a tényállás a fôvárosi pályák megszüntetése ügyében, kaphatnék-e listát a bebukott klubokról, pályákról, választ egyik szervezettôl sem kaptam. Pontosabban az MLSZ titkárnôinek egyike udvarias hangvételû levélben tudatta, hogy a kérést továbbította a szervezési osztályhoz, ám segítség gyanánt megadná Diglics Gyula elérhetôségét, hiszen ha valaki, ô mindent tud. Csakhogy ekkor már – ezt a titkárnô nem tudhatta – túl voltam az újbóli kapcsolatfelvételen. Ám nevezett úr közölte velem: másfél éve – személyes, nem a sporthoz kapcsolódó élmény hatására – feladta valamennyi társadalmi funkcióját, s immár magasról nem érdekli, mi történik ebben az országban... Érdeklôdéssel olvastam viszont a Levegô Munkacsoport részben már idézett, Elbert Gábornak írt levelét, amelyben a szervezet azt kéri a másfél éve kinevezett, munkáját több fázisnál is ötpárti konszenzussal végzô sport-szakállamtitkártól, hogy szerezzen érvényt a sportpályák megszüntetésérôl/ építésérôl szóló törvényi elôírásoknak. Elbert szerint – amint az MTV Híradójában nyilatkozta – nincsenek problémák a paragrafusokban foglaltak betartásával, s válaszlevelében példaként említette a Bozsik stadiont, ahol a centerpálya mellett az edzôpálya is megújult. Ehhez képest – túl azon a tényen, hogy a Honvéd létesítményét nem szüntették meg, hanem „csak” felújították – hajlok rá: lassan tényleg külön temetôt kellene létrehozni a futballpályáknak. Legalábbis ezt feltételezi az a laikus számára is nyilvánvaló adat, amely immár hatvan pályában állapítja meg a szanált, szanálandó vagy veszélyeztetett telepeket. Azért megcsillan a reménysugár is: a Vasútépítô Törekvés esztendôk óta halálra ítélt pályája – pillanatnyi állás szerint – annak ellenére megmarad, hogy a négyes metró munkálatai érintik a klub által használt területet. Amint kérdésemre az egyesület illetékese elmondta, a legfrissebb verzió szerint ez legföljebb annyi fennakadást okozhat az ôrmezôi sporttelep életében, hogy a csapatnak néhány hónapra más bérleményben kell játszania. Ha ez valóban így lesz, akkor jelentôs elôrelépésrôl beszélhetünk ahhoz képest, hogy a múlt ôsszel hajnali fél kettôkor munkások és biztonsági emberek „ütöttek rajta” a létesítményen, minden átmenet nélkül megkezdve a dózerolást. A pályagondnok elôször nem is tudta, mi történt: kincset keresnek vagy visszatért a Rákosi-korszak? Szóval: akár még bizakodhatunk is. Kivált, mert amíg a Népszabadság 2004-es, Diglics Gyula segítségével összeállított, 1989-tôl datálódó listáján még 57 megszüntetett vagy – ez tette ki a kisebb részt – megszûnésre ítélt pálya szerepelt, addig a Levegô Munkacsoport sajátként feltüntetett 2007-es kimutatása szerint az elmúlt bô három esztendôben már csak három létesítmény (közte az Erdérté és a Malévé) található a veszélyeztetett körben. Ha ez igaz, akkor a lefelé tartó tendencia megállni látszik – a kis öröm is öröm! –, s lassan talán már arról írhatunk, hogy egyáltalán nem csökken a zöld, továbbá hogy nem mindent ír felül a gazdasági szükségszerûség, a szûklátókörûség. Ami persze biztos ugyanakkor: a retorzió nélkül lenyúlt telepeket már nem adhatja vissza senki. Béke füveikre. ● 4 BUDAPEST 2008 április
