Budapest, 2008. (31. évfolyam)
3. szám március - Jolsvai András: Visszajáró XLVIII.
budai kalauz – ahogy önmagát nevezte „vezéd vidékiek és bennszülöttek számára” – még azt panaszolja, hogy „amit nyilvá nos téreken találunk, igen középszerû, és csekélység”. Alig több mint negyed század dal késôbb, 1873-ra a bécsi világkiállításon pedig magyar mûvészek sora állít ki az idôs Barabás Miklós tól az ifjú Munkácsy Mihályig. Ekkorra már hosszabb idô óta mûködik a festészeti iskola, igény van az egyenként megvásárolható metszetekre, a „mûlapokra”, több képes családi hetilap foglalkoztatja a rajzolókat és metszôket, s egy újabb, erôsebben nemzeti szellemben mûködô egyesület, az Országos Magyar Képzômûvészeti Társulat szervezi a mûvészeti életet, hogy nemsokára felépítse saját kiállítási Mûcsarnokát az Andrássy úton. Üdítô olvasni egy „civil szervezôdés” biztató kezdetérôl, amely fennmaradt és sikeressé vált, jólesô felfedezés ez a könyv, amely még a láthatónál is nagyobb anyagra, alaposabb munkára épült. A szerzô nem egyszerûen a Mûegylet történetét írta meg, hanem mûködésének részleteit is felderítette, ha kellett, rekonstruálta. Kitartó és aprólékos gyûjtômunkával letett az asztalra egy olyan mûvet, amelyet forrásként senki nem nélkülözhet, ha bármi mérvadót is akar mondani a reformkorról, illetve a magyar mûvészet és a magyar közönség kialakulásáról. Szvoboda Dománszky Gabriella összeállította a bécsi kiállításokon a 18. század végétôl feltûnt magyarországi mûvészek teljes listáját, majd az 1840 és 1866 közötti összes pesti kiállítás teljes mûtárgy-anyagát, a kisorsolt és megvásárolt mûveket, a társaság költségvetési elszámolását. Okkal nevezte ezt a hatalmas adattári részt könyve eredményének. S ha valaki az elsô pillanatban meglepôdik, hogy ennyi nevet megmozgató kötet névmutató nélkül jelent meg, az a második pillanatban azzal kénytelen kibékülni, hogy középen találja meg a mutatót, hiszen az utána következô második rész: a függelék. Szvoboda Dománszky Gabriella: A Pesti Mûegylet története. A képzômûvészeti nyilvánosság kezdetei a XIX. században Pest-Budán. A Miskolci Egyetem kiadója, 2007. 559 oldal ● Legalábbis renonsz, de az is lehet, hogy einstand: azt mindenesetre szeretném kijelenteni, hogy a magam részérôl a legteljesebb mértékig ártatlan vagyok, ich bin unschuldig, tekintetes bíróság, nekem eszembe nem jutott volna ez a Pestújhely magamtól, azt se tudtam, hogy a világon van egyáltalán, vagy jó, legfeljebb harangozni hallottam róla, de ez minden: lábamat be nem tettem oda soha, szántszándékkal biztosan nem, így tehát a visszajárás klasz szikus esete is ki van zárva itten. Én tehát, hangsúlyozom, nem tehetek semmirôl. Rákospalota volt tervbe véve eredetileg. Pontosabban a rákospalotai múzeum. (Mellékszál: nem tudom, maguk hogy vannak vele, én élek-halok a helytörténeti múzeumokért: azokért a kétszoba-összkomfortos kis tárlatokért, amelyekbôl az ember mindent megtudhat, ha akar, Taktaharkány vagy Alsódabas múltjából – s amelyek, bár mindig a legbelsôbb titkokat tárják föl egy-egy helység kapcsán, mégis kísértetiesen hasonlítanak egymásra. Nem is mulasztom el, bármerre járjak is, hogy ezeket fölkeressem.) A rákospalotai múzeum volt tervbe véve tehát: valahogy eszembe jutott, van annak már tíz éve is, hogy ott jártam. (Újabb mellékszál: ha komolyan utána nyomoznék, biztos kijönne húsz is – de az már olyan durván hangzik, mert hát akivel húsz évvel ezelôtt történtek a dolgok, az már csak afféle tegnapelôtti ember, így aztán én már egy jó ideje mindenre csak azt mondom, „van annak már vagy tíz éve”, abból nem lehet baj.) Nem is emlékeztem rá nagyon, földszintes ház a Fô vagy a Kossuth utcában (ezek szoktak lenni), eke, borona, háziáldás: de ezek is csak rémlettek inkább. Még egy ok, hogy visszajárjak. Az elsô meglepetés akkor ért, amikor kiderült, hogy a múzeum a Pestújhelyi úton van. Csóváltam a fejem szakadatlan, az nem lehet, mondom magamnak, arra már csak emlékeznék, jártam-e ott egyáltalán. (Emlékszem: nem.) De aztán némi vizsgálódás kiderítette, miszerint a palotai múzeum tényleg áthelyezôdött ide. A régi elvizesedett, vagy mi, el is adták, ma egy kátéesz üzemel benne, az vizesedhet nyilván kedvére. (Hallottak már olyat, hogy egy kátéesz elrozsdásodott volna?) Hát így kerültem a Pestújhelyi útra. És ha már ott voltam, sétáltam is egy kört, közös okulásunkra. Megnéztem persze a múzeumot (mely az egykori bölcsôdében kapott helyet, s két részre oszlik, mint a szívkamra – vagy az négy? –, egyik részben a palotaiak, másikban az újhelyiek ismerhetnek történetükre: már ez is sokat elárul az egészbôl), aztán visszasétáltam az utca torkolatához, ahol az egyik katolikus templom található, s elindultam ( a másik) torony iránt. Akit Pestújhely története érdekel, azokat a Buza szerkesztô úr vonatkozó alapvetéséhez kell utalnom: még a vázlat vázlata is meghaladná szerény lehetôségeinket. Nekünk most legyen itt annyi elég, hogy alig százegynéhány éves történet ez, egy félig-meddig mûvi jellegû település története, melyet a hajdani palotai gyepûbôl – katonai gyakorlótér volt évtizedszámra – ragadott ki a gründolási láz meg a panamagyanú. Együtt parcellázott és csaknem egyszerre felépült község volt Újhely, egy mûvésztelep, egy diákváros meg egy szerény kispolgári negyed kevercse: mára ebbôl csak az elôre kifundáltság látszik valamennyire, ha nem is annyira, mint a Wekerle vagy a Tisztviselôtelep esetében. Részben, mert itt csak az út-és telekhálózat dôlt el a ugyanazon a tervezôasztalon – míg a Wekerlén minden egyes ház is –, részben, mert kevésbé maradtak meg az eredeti színek: a háborúban Pestújhely központi része porrá lett, és – mint majd látni fogják – az elkövetkezendô évek se nagyon használtak a településnek. Akárhogy is, ha valaki megáll manapság a Pestújhelyi (azelôtt Andrássy, még azelôtt Budapesti) út végén, egyetlen pillantás is elég, hogy megérezze, külön világba érkezett. Hasonlít persze ez a világ Palotára, itt-ott még Ujpestre is, mégis önálló íze van. 21 BUDAPEST 2008 március Visszajáró XLVIII. Jolsvai András
