Budapest, 2007. (30. évfolyam)
2. szám február - Zeke Gyula: "Még mindig sok érték van együtt..." - beszélgetés Szabó Attilával
dal a földtörténet középkorából származó mészkövekbôl és dolomitokból épült fel. Ám ugyanazok a márgák, amik Ürömön megtalálhatók, a Gellérthegy oldalában is megvannak, ugyanis mindkettô a földtörténet újkorából származik. A Várhegy pedig egy édesvízi mészkôlencse, vagyis egy mészkövesedett tó, ami hét-nyolcszázezer évnél nem lehet idôsebb, tán még annyi sincsen, ellentétben a Gellérthegy dolomitjával, ami legalább 220 millió éves. Tehát óriási különbségek vannak idôben is egymás mellett. Ha ezt nagyon röviden akarjuk összefoglalni, van egy mezozós része, és van egy negyedkori üledékes része. Emez a pesti oldal, a másik pedig Buda. Az idôben olyan 230 és 62 millió év közt jött létre, a pesti oldal pedig mindenestôl azóta keletkezett. Kôbánya például miocén kori, azaz hozzávetôleg húszmillió éves képzôdmény. Ám ismétlem, geológiailag a Várhegy a város legfiatalabb része, amely egyben a korabeli felszín magasságát is mutatja. Mindent, ami alatta van most, azt az erózió pusztította le jelenlegi szintjére. Nyilván nem vitatható az állítás, hogy ennek a helyben képzôdött tekintélyes mennyiségû mészkôkészletnek az elsô, tömegesebb építészeti felhasználása a rómaiak betelepülésével vette kezdetét. Ám van-e bizonyítékunk a korábbi felhasználásra? Igen, maradjunk csak itt a szomszédban, Aquincumban. Mindenki úgy tudja, hogy latin szóval van dolga, amelynek a jelentése: öt víz. Holott ez a megelôzô, kelta-eraviszkusz népesség „jó víz” agua qwinque szavából származik, tehát a rómaiak ezt örökölték. Ez a népesség a római hódítást követôen is helyben maradt – a keltáknak egyébként a Gellérthegy tetején volt egy nagy erôdítményük –, és keveredett velük. Ha Gorsiumot nézzük, vagy vegyük a legutolsó latin nevét: Herculeiát, akkor szinte korfolytonosan nyomon követhetô, ahogy az ôsi eraviszkusz lakosság beolvadt és latinizálódott, miközben antropológiailag is átalakította az itt élô latin népességet. Ôk ugyan már 92, a rómaiak betelepedésének éve elôtt is használtak követ, de azért döntôen még fából és agyagból építkeztek. No és a rómaiak? Az elsô római tábor 92 és 96 között épült ki, egyebek közt ebbôl a budakalászi mészkôbôl és az ürömi márgából. Csatornafedlap például elég sok megmaradt, ami az utóbbiból készült. Elôbb a táborváros, majd a polgárváros alakult ki, óriási területen, ez ma is jól látható. Miután pedig Róma nagy része travertinbôl, tivoli travertinbôl épült, a provinciák mindenütt ezt igyekeztek utánozni. A travertin is mészkô, annak csupán – a nevébôl is hallhatólag – azt a megdolgozási módját jelenti, amikor a tömböt a rétegzôdésre merôleges vágják. A rendelkezésre álló mészkôkészleteknek hozzávetôleg mekkora hányadát használták fel ittlétük során a rómaiak? Nézzük mondjuk Budakalászt! A római bánya ott majdnem akkora, mint amekkorát a honfoglalás óta a magyarok csináltak. Úgy is hívják ma is, római bánya. És ne felejtsük, Aquincum lakossága húszezer fô körül mozgott, voltak tehát épületek bôven. Mondhatunk-e többet a birodalom bukását követô évszázadok átmenô, illetve utóbb velünk összeolvadó népeirôl, mint hogy kövenként széthordták és pusztulni hagyták a minden bizonnyal páratlanul gyönyörû Aquincumot? A hunok nem lerombolni, sokkal inkább használni akarták a várost, ám a késôbbi népekre már igaz az állítás. Jó hat évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a kô az Árpád házi királyok templomépítészetében ismét fôszerephez jusson. Igen magas szintû építészeti kultúra alakult ki, amelyben az építész értéke ismét a kôhöz való viszonyában mutatkozott és méretett meg. Abból készült minden, magas színvonalon. Elég csak az ócsai katedrálisra, a jáki templomra vagy a tihanyi apátságra alapjaira gondolnunk, amelyet a környezô tufából és homokkôbôl építettek, s ahol bizonyíthatóan magyar építészek és magyar kôfaragók dolgoztak. A motívumviláguk – például a palmettás díszítés, amelyet még a szászánidákon át örököltek meg és hoztak be ide a tarsolylemezeken –, szépen elkülönül azoknak a lombardiai meg vesztfáliai kôfaragóknak a munkáitól, akik elôször jöttek ide be. Budán, a Várhegyen itt volt a jó minôségû travertin, a Gellérthegyen pedig, a mostani Jubileumi Park helyén bányát is üzemeltettek. Rájöttek, hogy könnyen és gyorsan megfaragható a sóskúti kô és a kôbányai mészkô. S még valami. Akkor még nem esett savas esô, amitôl ezek az anyagok száz év alatt tönkrementek volna, amint történt ez a Parlament burkolata esetében, a modern idôkben. Követné hasonló tömörséggel a kô útját Budapest nagyvárossá válásának koráig? Sajnos igen kevés tárgyi emlékünk maradt fenn nem csupán a román korból, de furcsamód még kevesebb a gótika és a reneszánsz évszázadaiból, s ebbôl értelemszerûen még kevesebb Budán. Mindenesetre ezek alapján is kijelenthetô, hogy a kô – s elsôsorban is a mészkô és a márga – egyeduralmát nem kérdôjelezte meg semmi. (Igaz, a reneszánszban megjelenik már a stukkó, és megjelenik a húzott vakolat is.) Így maradt ez a török korban is, akár az ô mecseteik és fürdôik kulturálisan és építészetileg egyként zárt világát, akár a kor várépítészetét nézzük. Egyetlen téglavárról tudunk, a gyulairól, nem is volt számottevô erôsség, akkor lôtték szét, amikor akarták. Az elsô komoly változás a 17. századtól kibontakozó barokkal állt be, amelyben uralkodóvá vált az égetett tégla, a vakolat és a gipsz. A török uralom alól felszabadított Budán és Magyarországon egyébként e stílus provinciális változata nyert teret. Újra használják a sóskúti és a kôbányai mészkövet, amelyet könnyû faragni, kapubélletek, ablakkeretek készülnek belôle, de már a vakolat marad az uralkodó. Mindemellett a klasszicizmusig igazán új anyagok és technikák nem jelentek meg az építészetben. Budapest, a modern világváros, az eklektika jegyében született meg. Mit tart fontosnak elmondani errôl a korszakról? Ha a kiegyezéssel útnak induló eklektika korát nézzük, a nagyrészt még ma is álló és használatos modern bérpaloták esztétikai megítélésétôl teljesen függetlenül két dolgot tartok fontosnak megjegyezni. Elôször is azt, hogy az összetételükben hagyományosnak már semmiképp sem mondható építôanyagok romlékonyságát látványosan felgyorsította a szénnel való fûtés tömegessé válása. Az épületállományba még mindig igen nagy arányban beépített oolitos mészkô ritkás szerkezetû, parányi gömbjei mögé igen könnyen behatol a kén, ott fél-egy centi mélyen kikristályosodik a gipsz, és annak a kristályosodási energiája lefeszíti és ledobja a felületet róla. Ez a folyamat hatalmasodott el a mai belkerületek megépítésével egy idôben, hiszen a hazai szenek többnyire magas kéntartalmúak. Sokkal több kén jutott akkor a levegôbe, mint manapság 35 BUDAPEST 2007 február
