Budapest, 2007. (30. évfolyam)
2. szám február - Sándor P. Tibor: Harcoknak utána
30 BUDAPEST 2007 február Gyerekkoromban a budai Váralja utcában laktunk. Az Alagút Krisztina felôli kapujánál meglapuló csenevész utcácskának csak a páratlan oldalán álltak házak, a túloldaliakat rommá lôtték 1945-ben. Helyük, a Vár felôli rézsû, rendezetlen, bozótos terület maradt. A hatvanas évek közepén a környékbeli srácoknak vadregényes táj. Délutánonként a fritzek és ruszkik csatáit vívtuk itt fülsiketítôen szájgéppisztolyozva. A domboldalon titokzatos hasadékok, barlang-, pince- vagy tán bunkerlejáratok nyíltak. Expedíciókat indítottunk a felfedezésükre, fôképp rozsda rágta német katonai felszereléseket bányászni. Én ugyan semmit sem találtam, de Heller Erik az Attila utcából megesküdött rá, hogy az ô gázálarctartó tokja innen való, csak keressünk tovább, lesz itt még kézigránát is, ne féljek. De bizony féltem. Utólag úgy látom, nem csak a lapuló aknáktól. Inkább a felnôttek titkolózásától, ami az ostrom emlékét és általában az 1944-45-ben történteket körülvette. A golyó sebezte házfalak beszédesek voltak, a felnôttek azonban szótlanok. A borzalmak megsejtéséhez elég volt felnézni a dombtetôre, ahol csontvázként meredezett József fôherceg romos kísértetkastélya. Vagy megpillantani Csávássy volt fôhadnagy urat elsô emeleti lakásának mélyén. Egy fotelben trónolt, fején fekete hajháló, atlétája vakított, hózentráger tartotta élre vasalt, tiszti nadrágját. Az egyik szára üres volt, a félhomályos elôszobában, az esernyôk mellé támasztva tartotta a mûlábát. De ô sem mesélt semmirôl. Az iskolában gondoskodtak róla, hogy a szovjet csapatok diadala ne merüljön feledésbe, volt némi fogalmunk a nyilasok rémtetteirôl is, a részletek körül viszont gyanús csend honolt. A ház régi lakói, a szebb napokat látott budai középosztály megmaradtjai óvatos hallgatásba burkolóztak. Mára a legtöbb seb behegedt a város testén, eltûnt sok foghíj, s ami megmaradt, arról egyre kevesebben tudják, hogy az egy összeomlott épület sírhelye. Vajon az újabb nemzedékek többet örököltek nálunk a háború lokális emlékeibôl? S tisztultabb-e a kép most, hogy jó ideje szabadabban beszélhetünk a véres kataklizmáról? Jó volna hinni ebben, hiszen az ilyen traumák kezelésére a felejtés nem javallt, a bármely oldali hamisítások szajkózása pedig kifejezetten káros mellékhatásokkal jár. Ez ügyben is segíthet Tamási Miklós és Ungváry Krisztián : Budapest 1945 címû történeti fényképalbuma. Évfordulós ünnepi apropó híján is idôszerû a Corvina kiadó vállalkozása. A tárgyban már új forrásanyagon nyugvó, elhallgatásokra, sorok közötti sejtetésre nem kényszerülô tudományos munkák láttak napvilágot. Köztük is a talán legjelentôsebb, Ungváry Krisztián Budapest ostromáról szóló hadtörténeti monográfiája épp itt, a Corvinánál, immár ötödik, átdolgozott kiadásban. Ennek legfontosabb téziseit és adatait a képeskönyv bevezetôje tartalmazza. Az utóbbi idôkben számos eddig ismeretlen fénykép is felbukkant. Külföldi archívumokból és magángyûjteményekbôl felfedezésszámba menô felvételek kerülhettek a válogatásba. Ráadásul betört a korszerû számítógépes képfeldolgozás és nyomdatechnika, melynek segítségével lenyûgözô részletgazdagsággal mutathatók be a sok viszontagságot megért régi fotográfiák. Egész oldalas nagyításokban egy csapásra fôszereplôvé léphetnek elô az eddig gyakran csak a szövegtenger megtörésére használt, gyakran siralmas minôségben publikált fotók. Illusztrációkból dokumentumokká, hiteles tanúbizonyságokká nemesednek. Ehhez az átlényegüléshez a tartalmas kísérôszövegek is hozzájárulnak. Ezúttal nem kell beérnünk egyszerû képalá-Harcoknak utána Sándor P. Tibor Újra jár a villamos a Kálvin téren Szovjet katonák a Danubius-kút romjainál
