Budapest, 2007. (30. évfolyam)
2. szám február - Horváth Júlia Borbála: Aranyeső hulljon rájuk
– Ho-hó – mondta a fôtanácsosné, amikor kinézett a januári ablakon. És valóban. Csinos pelyhek gomolyogtak, és illemtudón helyet foglaltak a párkányon. – Váltáscipôt kell vinnem estére – látta a fôtanácsosné, és ebben meg is nyugodott, végtére nagyobb problémákkal is megküzdött már élete folyamán, egy báli megjelenés csak nem fog ki rajta. Bár nem volt túlságosan felkészülve, mert kasztját az utóbbi idôben elkerülték az efféle mulatságok, a fôtanácsos egyik nap mégis két meghívóval állított haza. – Jegyek – közölte a tôle megszokott frappánssággal, ezzel le is tudva a meghívást, és azonnal a bodzaszörpös üveg mélyére nézett, további részletezésnek nem volt helye. – Hát jó – egyezett bele a fôtanácsosné, és kitárta a szekrényajtót; két napja volt hátra az eseményig, kitalálni, amit ilyenkor egy nônek ki kell. – Pedig már egészen jól álltam – mormogta az idézett reggelen –, és egy gyors update-tel átszervezte órákon át tervezett öltözékét, kicsit eltûnôdött a nôk alkalmi ruhakollekciója és a télvíz idején keletkezô mínuszok összeférhetetlenségérôl, majd derûs izgalommal tekintett esti szórakozásuk elé. A fôtanácsos persze nem csinált különösebb ügyet a készülôdésbôl, a legfontosabb eldöntendô kérdés az volt számára: ki vezesse az autót hazafelé? Végül a fôtanácsosné kivívott jogait hangoztatva konszenzusra jutottak: igazán nem árt egy kis friss levegô, és kissé késve, de törve nem, gyalogszerrel megérkeztek. A terem lenyûgözte közönségét, itt végre embernek érezhette magát a köztisztviselô: vörös márványoszlopok, ólomüveg díszablakok, gobelin képek a falon – miknek együttes hatásától azonnal visszatért megbecsült archetípusához. Az alapzsivajt kollegiális csevely adta, a kerek asztaloknál számviteli osztályok, könyvelési részlegek és ügyfélszolgálati kirendeltségek küldöttei foglaltak helyet, közéjük jó néhányan miniszteri magasságból érkeztek. Legalábbis az ujjak feléjük mutogattak, a pusmogás róluk szólt, és a lehalkított mondatokból biztosra lehetett venni, hogy nevezetes személyt vezérelt a sors asztaltársaságnak. És valóban: a miniszteri fôvédnök elmondta jól irányzott beszédét, jó mulatást kíván az elkövetkezôkre, és a bál hivatalosan megnyílt. – Welcome and drink – fújta a fôtanácsosné a leckét, amint belépett az aulába és egyben bálterembe. Végigfuttatta szájszélén a hideg pezsgôspoharat, kocckocc – ismerkedtek a jelenlévôkkel, és elfoglalták kinevezett helyüket, de alig jutott idô álmélkodásra, azonnal megjelentek a nyájas pincérek. – Biomakett – kommentálta a fôtanácsosné az elsô fogást: roston sült vajhalfilé köré épített, sütôtökdarabokkal színesített jégsalátarevü, amirôl eszébe jutott a váltáscipôje és az, hogy ô bizony most ki nem megy emiatt. Sajnos más nem jutott eszébe – már ami a reformkonyhát illeti –, és tudta, hosszú még az este. Szépen falatozgattak, idôközben a zenekar is munkába állt, négy fiatalos ember húzta a vacsoraalávalót. Az elsô bátor táncospár mandulásnarancsos rizslepény ide, szerecsendiós fokhagymakrémben pácolt sertésszûzsült oda, megszakította étkét, és a Straingers in Aranyesô hulljon rájuk szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Sebestyén László 18 BUDAPEST 2007 február A báli szezon, az báli szezon. Alanyi jogon mindenkinek minden évben eljön az életében, a közszférától a magánig; sôt... A munkahelyeken lázas szervezkedés folyik, már csak az a kérdés, él-e a lehetôséggel és benevez a dolgozó vagy sem. A köztisztviselôk január végén gyûltek össze ez ügyben, s szórakoztak önfeledten.
