Budapest, 2007. (30. évfolyam)
12. szám december - Horváth Júlia Borbála: Hangulatvilágítás: Terefere villanyfénynél
A Grünberger család A háború után – kis morbiditással szólva – fellendülésnek kellett volna következnie. Nem úgy lett. A lerombolt épületek berendezéseit széthordták vagy veszni hagyták, pótlásukra nem is gondolhattak, a kúriákat, kastélyokat közcélra használták, oda meg jó volt a csorba csillár és a repedt búra. Leginkább a fény volt a lényeg, melynek nem csak a villanykörtébôl kellett volna áramlania. A felújítás minden területen többe került volna, mint az új, ezért a lényegi praktikum döntött: beköszöntött a szocreál. A haszontalan bronz- és rézcsillárok a kor társ-használati tárgyaival együtt pincék mélyére kerültek, és legelôször negyvenötven év múltán kerültek elô. Tamásnak – az éppen aktuális Grün bergernek – a ’89-et követô idôszakban viszont újból fölfelé indult a csillaga. Sorra érkeztek a megrendelések, többnyire felújítás, szinte régészmunkával kiegészítve, és a köz is mozdulni látszott: privát szerzeményekben próbálták restaurálni az elveszett múltat. Az 1996-os év végül meghozta a nagy elismerést, az elôdök nyomán járva Grünberger Tamás mûvészi csillárkészítô kisiparos Pulitzer-feltalálóidíjat kapott, a Dohány utcai zsinagógában használt technológiáért. Ezt több más siker követte, beleértve az Iparmûvészeti Múzeumban rendezett önálló kiállítást is. Legutóbb az Erópai Unió brüsszeli épületének magyar szárnyában dolgozott, szecessziós, magyaros ornamentikájú világítóelemeket készített. Azóta viszont nem érkezett nagyobb megrendelés, ezért kissé visszahúzódni kényszerült. Kedvtelenségrôl, igénytelenségrôl, pénztelenségrôl és a szapora kínai piacról beszél, ahol az igazi mestermunkákhoz felvillanásig hasonló antiklámpákat árulnak, miket a szombat délutáni plázamozi elôtt apa még gyorsan összedob. A gyerekek elôször tiszta szemekkel csüggnek, majd továbbrobognak, és mûanyagban utaznak tovább. Konkurencia persze mindenkor volt, versenytárgyalás sohasem, a Grünbergerek mindig örültek, ha egy-egy terméküket valaki „leutánozta”. A gépekkel viszont nehezen állják a versenyt. A legifjabb Grünberger tervei szerint folytatja a családi tradíciót, de már újításokon töri a fejét, közben azért meghallgatja a papát, aki makacsul kitart: „Ha nem lesz munkám, nem lesz. De nem kívánok megváltozni. Konzervatív ember vagyok, de nem ódivatú – azt gondolom –, és egy százhat éves cégnek tartania kell magát. Ha nincs forgalmam, az nem a minôségromlásnak köszönhetô, inkább a kereslet, közvetve a pénz hiányának. De én nem tudok csak az üzletnek élni, a bevételnek. Egyébként is: a pénz nem egyenlô a jó ízléssel. Bár, akinél mindkettô megvan, annál is hajlamos elôtérbe kerülni fô szempontként a praktikum. Manapság mintha csak a fényerô lenne a lényeg, nem pedig az esztétikum; például az Uránia moziban is azért kell újabb csillárokat készítenünk, hogy világosabb legyen az aula. Ott viszont dicséretesen marad az egyedi stílus, ahogy a nagyapa megtervezte anno. Néha találkozom hasonló, értékôrzô gondolkodású emberrel. Jelenleg a kerekegyházi gótikus templom háborúban elveszett, hatméteres csillárját próbáljuk pótolni. Szabad kezet kaptunk a tervezésben és kivitelezésben is, ami igen megtisztelô. Egyébként templomnak dolgozni felemelô és ünnepélyes érzés, olyan, mintha kapcsolatba kerülnénk az örökkévalósággal. Fogalmam sincs, honnan jött ez a munka, talán valaki ajánlott. Sokfelôl hívtak már az országban, eddig mindegyik történelmi egyháznak dolgoztam, és hívô emberként közel kerültem a megrendelôkhöz. Ez persze idehaza, a boltban is így van. Legjobban olyankor örülök, amikor a fiatal pár behozza a nagyszülôk réges-régi csillárját, hogy újítsam fel. Ez az igazi és követendô, a családi hagyományôrzés!” A Nagymezô utcai üzlet rejtekeiben pedig továbbra is megtalálható mindenféle lámpás szerzet, ki a mennyezetrôl kelleti magát, ki a sarokban szerénykedik, egyesek átutazóban vannak, hogy aztán megfiatalodva, a lakás ékeként térjenek vissza méltó közegükbe, mások eladás reményében tartózkodnak itt, remélve, hogy gondos gazdára lelnek, de akadnak lecsúszott, kallódó egyedek, kik valahogy itt ragadtak, s most jobb sorukra várnak. Hogy mi lesz ennek a vége, nem tudni, talán nem túl sokára eljön megint a mecénások ideje, az írásnak viszont itt a vége, ez bizonyos, az üzletekben pedig egyelôre marad a terefere vagy a cserebere – legföljebb. ● 6 BUDAPEST 2007 december
