Budapest, 2007. (30. évfolyam)
12. szám december - N. Kósa Judit: Hátulsó pár előre fuss
nem elegendô az intézményeknél keletkezô lyukak betömésére. Ennél is nagyobb baj, hogy nem váltotta be igazán a hozzá fûzött reményeket: többen látogattak el ugyan a múzeumokba, de világossá vált, hogy nem elsôsorban az ingyenesség, hanem a bevételre minden korábbinál jobban ráutalt intézmények kínálta több látványos kiállítás és a hozzájuk kapcsolódó, változatos programok miatt. (Ez a Múzeumok Éjszakája effektus: azon a bizonyos nyáreleji estén az is nekiindul a városnak, hogy akár négy-öt múzeumba is betérjen, aki egyébként soha nem lépi át a közgyûjtemények küszöbét.) Kiderült tehát, hogy az emberek hajlamosak elmenni a múzeumba, sôt még fizetnek is érte, feltéve, hogy van miért. Pontosabban: feltéve, hogy a kínálat érdekes, és ôk errôl tudomást is szereznek. Mert hogy a Nemzeti Kulturális Alap tavaly elvégzett vizsgálata egyébként azt igazolta, hogy a gyûjtemények meglehetôsen rossz pozícióból indulnak az emberek szabadidejéért folytatott versenyben. Olyan konkurensekkel kell megharcolniuk, mint a pláza vagy a mozi, és olyan megrögzött véleményekkel, mint hogy betérni ide valamiféle áldozat a magas kultúra oltárán; olyasmi, ami nemes tevékenység ugyan, de inkább másoknak való. Igen beszédes az a tény, mely szerint a polgárok zöme, ha mégis elmegy a múzeumba, akkor valóban „elmegy”, és nem „eljár”. Magyarán, a jegy áráért kiolvasná az egészet, a pincétôl a padlásig, s azzal a jó érzéssel távozik, hogy ide se kell visszatérnie soha többé. Miért fenn és miért lenn? Ezen a megrögzött véleményen kívánt változtatni a múzeumi ingyenesség kiötlôje, de inkább azt érte el, hogy az intézmények pénzért nyújtott kínálata lett a korábbinál élénkebb, izgalmasabb. Az elmúlt két és fél év így amellett, hogy bebizonyította, a nagy gyûjtemények raktárai korábban nem sejtett kincseket rejtenek, lehetôségeik pedig a külföldi produktumok idevonzásában is komolyabbak, mint korábban sejtettük, rámutatott, hogy igenis van mit csinálni. A megszokott, langyos állóvíz nem valami fátum, hanem az évtizedes restség végeredménye. És itt most ne csak az ezerszer fölemlített, a magyar múzeumügy bezzeggyerekévé avanzsált Szépmûvészeti-fôigazgatóra, Baán Lász lóra gondoljunk, hanem a kevésbé ismert csodacsinálókra is. Kiss Imré re például, aki a korábban szinte ismeretlen Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumot határozott menedzsertempóval beköltöztette Pest központjába, és állandó programokkal, népszerû idôszaki kiállításokkal tartja ébren az iránta megnyilvánuló érdeklôdést. Vagy Lengyelné Kiss Katalin ra, akinek a kitartása nélkül a Ganz-hagyatékot ápoló Öntödei Múzeum még ma se lenne rajta a térképen. Mert bár, mint mondtuk, a lapok természetesen nem egyenlôen vannak leosztva, és akad, akinek minisztériumi hátszél is jutott a szárnyaláshoz, más meg mintha folyamatos büntetésben lenne, azt nem lehet tagadni, hogy a „nagyok” sem mind egyformán sáfárkodnak a lehetôségeikkel. A Természettudományi Múzeum például szívós munkával igyekszik tudatosítani az emberekben, hogy új, nagyszerû épületben mûködik, még ha az kulturális perifériának számító helyen van is, és kitûnô pedagógiai munkával, látványos tárlatokkal tornázza föl évrôl évre a látogatottságát. Még akkor is, ha új állandó kiállítását, pénz híján, nem tudja megépíteni. A kétszáz éve ugyanott álló Nemzeti Múzeum viszont képtelen túllépni azon a veszteségen, amelyet a korona elvitele okozott neki. Az evidens látványosság hiánya világított rá, hogy az ország elsô közgyûjteményének nincs világos énképe, kiállításpolitikája esetleges, a látogatókhoz való viszonya finnyásan arisztokratikus. Míg régészeti állandó kiállítása üdítôen modern, történeti tárlata maga a halálos unalom; ezt a kétarcúságot persze tompíthatnák a jó és élô idôszaki bemutatók, de ilyenekbôl feltûnôen nagy a hiány. A fiaskónak mindazonáltal számos oka lehet. A Petôfi Irodalmi Múzeum idônkénti remek kiállításait mintha a pompásan helyreállított Károlyi-palota nyomná agyon, a Néprajzi Múzeumban pedig hiába vette át az uralmat a modern antropológia a klasszikus néprajz fölött, a Hauszmann-féle aranymárvány kúriában ez se találja jobban a helyét, mint a korábbi irányvonal. De az Iparmûvészeti Múzeum például a neki épített remek épületben mûködik, mégse éri el igazán az ingerküszöböt: pontosabban, mire épp elérte volna, rejtélyes körülmények között kirúgták az igazgatót. Aztán ott van a Hadtörténeti Múzeum, ahol a nyers politika lopakodik be folyvást az egyébként kifogástalan látványt nyújtó kiállításokba, vagy épp szegény Ludwig Múzeum, amelynek a ma még hátrányt jelentô elhelyezés mellett a magyar átlagpolgár könyörtelen konzervativizmusával is meg kell küzdenie. És akkor még nem említettük a Közlekedési Múzeum hagyományos invenciótlanságát vagy azt az elképesztô tényt, hogy míg a világon mindenütt a mûszaki gyûjtemények vezetik a toplistákat, minálunk lassan negyven éve kiállítóhely nélkül vegetál az Országos Mûszaki Múzeum, és helyzetének megoldására eleddig egyetlen meggyôzô terv se született. 3 BUDAPEST 2007 december Az Iparmûvészeti Múzeum fotótárlata A hatalmas kiállítótermek ritkán telnek meg látogatókkal
