Budapest, 2007. (30. évfolyam)
11. szám november - Zeke Gyula: "…legalább ezer kávét ittam ott!" - Beszélgetőtárs Wilhelm Droste
mérnök volt, a paraszti egység követelményét a családban pedig a mamám képviselte. A bátyám mind a két örökséget beteljesítette, én így mesei módon már csak pap vagy szolga lehettem volna. Ezt nem akartam, el kellett tehát jönnöm. Hogy miért épp Magyarország felé kalandoztam gondolatban már gyerekként is? Egyszerû s elég nevetséges oka volt, bélyeget gyûjtöttem, és a magyar bélyegeket gyönyörûnek láttam. Elkezdtem silabizálni a szövegeiket is, és ebbôl a kultikus foglalatosságból megszállottság lett. Ott volt emellett az 1954-es berni döntô mitológiája, ami hihetetlen erôs volt egész Németországban, gyerekként én szinte belenôttem a róla való állandó beszélgetésbe. Ráadásul az apám focizott is valamilyen szinten, és pontosan tisztában volt vele, hogy micsoda mázli volt világbajnokságot nyerni az aranycsapat ellen. Mázli volt, semmi igazság nem volt benne, és ô ezt nem titkolta el elôlem. És így valahogy elég korán, már úgy tizenhárom éves koromtól kialakult bennem, hogy ez lehet az én országom. Onnantól egyre inkább próbáltam valósággal megtölteni ezt az álmot, és jutottam el elôször 73-ban Pestre, alig húsz évesen, egy nagyobb európai körutazás részeként, baráti társaságban. Egy év múlva már egyedül jöttem, tíz napot voltam itt, és nem tudtam aludni egy szemet sem, mert valami megszakíthatatlan mámor kerített a hatalmába. Városszerelem volt ez, és attól kezdve tudtam, hogy ha lesz lehetôség, akkor én mindenképpen ide költözöm. Persze 74-ben még erôsen állt a fal. No és akkor onnantól fogva minden évben legalább egy hónapot töltöttem itt, 1987-ben pedig kiírtak egy irodalmi lektori állást az ELTÉ-n. Megpályáztam és megkaptam, német irodalmat tanítottam. És ugye akkor még mindig nem lehetett tudni, hogy hamarosan le fog dôlni a fal, sôt még 1989 elején sem, amikor végleg ideköltöztem. Jól értem, otthon, Németországban neked nem is volt számottevô városi múltad? Abszolút nem. Azért is volt nekem Budapest ilyen izgalmas. Én mindig városban akartam élni, a bátyám viszont tehenekkel akart foglalkozni. Egyetemre Marburgba jártam, német irodalom, történelem és politológia szakra. Az baloldali egyetem volt, amit én szerettem, és ez a baloldaliság belejátszott egy kicsit a Budapest-vonzalmamba is, mert a város azért mégiscsak a kommunista blokkban volt. Jól érzékelhetô volt ugyanakkor ott a hetvenes évek végén, hogy ez kevésbé félelmetes, sôt elég jókedvû szocializmus. Kicsit még szimpatizáltam is avval, hogy itt van egy nem kapitalista, de mégis nagyon izgalmas, mégis nagyon városi hely. Hamburgba csak 1979-ben mentem a barátaimmal. Végzett középiskolai tanárok voltunk mindannyian, de nem akartunk tanítani, és ott alapítottuk meg az elsô kávéházunkat, az Unter den Lindent, huszonöt évvel ezelôtt. Menjünk vissza kicsit a már érett kezdetekre! Ha jól tudom, a Magyarország iránti vonzalmad három forrásból táplálkozott. A Budapest-szerelembôl, a magyar irodalom, s azon belül az Ady iránti érdeklôdésbôl, s végül a közép-európai kávéház iránti vágyakozásból. Igen, de meg kell mondanom, hogy ezen felül külön vonzása volt a számomra az abszurd magyar nyelvnek. Azt gondoltam, hogy ha ebbe belebújok, akkor senki nem tud követni. Mikor kezdtél magyarul tanulni? Már a bélyegek idején, van például Berény Róbertnek az a Tanácsköztársaságplakátja, a Be a Vörös Hadseregbe!, az nekem megvolt bélyegen. Vagy: Sötétben bujkáló ellenforradalmár!, ezek voltak az elsô szavaim. Azóta is egyfolytában próbálom ezt a furcsa nyelvet feltörni, és most is valami olyan izgalom jár át, mintha hieroglifákat olvasnék. Sokan mondták-kérdezték azóta, hogy pont ezt, és miért, és nekem épp ez az abszurd reakció volt a biztos jel, hogy ebbe az irányba kell menned, mert így tényleg egyedül leszel, mert oda nem követ senki. Tehát afféle menekülés volt ez a faluból, volt biztosan egy kis sznobság is benne, de ártatlan sznobság, mert én ezt nem azért csináltam, hogy különös alaknak nézzenek, tényleg magányos voltam. A nyelv iránti érdeklôdés mikor szélesült benned a magyar irodalom iránti érdeklôdéssé? Amikor 74-ben elôször voltam egyedül itt, felfedeztem az Ady-fotókat. Elmentem a Petôfi Irodalmi Múzeumba, és megnéztem ôket, és úgy döntöttem, meg kell tudnom, hogy mi van mögöttük. Ma is úgy gondolom, hogy ezek a Székely Aladár féle fotók nagyon erô sek, versek tulajdonképpen, úgy érzem, hogy a legerôsebb Ady-versek közé tartoznak. Pózszerûek, mégis többek a pózolásnál, mert Adynál a pózban van az igazság. Ez ritka eset, általában az ellenkezôje szokott történni, vagyis hogy az igazságban póz van, de Adynál én azt érzem, hogy a pózban megtalálta magát, és iszonyúan akartam tudni, hogy ki ez az ember, ki ez a költô. Óriási és sorsszerû véletlennek tekintem ezért, hogy jó húsz évvel késôbb a kezembe jutott az egykori Három Holló helyisége, ahol tíz éven keresztül éjszakázott, s ahol én a múlt évezred végén kávéházat csinálhattam. Több is ez, mint véletlen, azt éreztem, hogy az Isten néha mégis cselekszik. Régóta, több mint harminc éve látod egyfolytában a várost. Miként érzékeled a változásait? Beszélj elôször, kérlek, a hetvenes évek közepétôl a rendszerváltozásig tartó másfél évtizedrôl! Volt egy évem már, 1985, amit egy ösztöndíj segítségével teljes egészében itt tölthettem. Akkor tanultam elôször komolyabban magyarul, s akkor kezdtem komolyabban Rilke mellett Adyval is foglalkozni. Az a Budapest, amit a hetvenes években a szívembe zártam, már akkor a múlté volt. Számos hellyel együtt, amit nagyon szerettem. A fô barlangom a Quint presszó volt a Martinelli téren, most már azt is másképp hívják, pedig milyen jó név volt a Martinelli. Sokat jártam a Lukácsba is, nagyon szép volt, most megint az lett, azt mondják, drukkolok is neki. Cukrászda volt tulajdonképpen, de mégis kávéházpótló hely a hetvenes-nyolcvanas években, még a Mûvésznél és a Gerbeaud-nál is jobban szerettem, amit akkor még nagyon jól lehetett használni. Sôt a New Yorkot is, abban a lepusztult állapotában. Tökéletes hely volt a munkára, sokat olvastam, félnapokat töltöttem és dolgoztam és sokat találkoztam is ott, igazán kihalttá az a hely csak a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulója óta lett. Volt azután akkor még magyar étterem is, most azt látom, hogy a város majdnem magyarétterem-mentes lett. Volt a Csendes, ami most épp bezárt. Vagy a Vén diák, ami még létezik a Kecskeméti utcában. Nagyon szerettem azután a Hôsök terénél, a mostani Liget szálloda helyén állott Kéményseprôt. Nagy kerthelyisége volt, sok emberrel, elég egyszerû volt a kaja, és ott lehetett ülni még éjfél után is, kint a jó kis nyári 17 BUDAPEST 2007 november
