Budapest, 2007. (30. évfolyam)

11. szám november - Marafkó László: Egy Mars-lakó naplójából - Szerb Antal megidézése

lusú ikerház. Aztán II., Hidegkúti út (ma: Hûvösvölgyi út) 47.” A vevô hitetlenkedése végképp elmúlt: ilyen adatokat egy felnôtt sem tudna rögtönözni. „Szelíd Avatott tényleg beszélte a nyel­vünket, pontosabban értette, s megértette magát velem. Azt mondta, hogy irodalom­mal foglalkozik, az amolyan megkettôzô­dése, megsokszorozódása az életüknek, lapozható, zsebbe csúsztatható kis, négy­zet alakú tárgyakba zárják, azt olvassák villamoson, padon, a karosszékben. Ba­rátom és kalauzom inkább olvasni szere­tetett, legalábbis így mondta, de maga is írt könyveket más könyvekrôl, meg ki is talált történeteket régi emberekrôl A Pend­ragon-legenda címen, a földi vándorokról meg Utas és holdvilág címmel. Kihallgat­tam itteni beszélgetéseket, s úgy észleltem, mások könyveirôl olyan szeretettel és él­vezetesen tudott szólni, hogy vagy kedvet kaptak az eredeti mû elolvasására, vagy épphogy megelégedtek azzal, amit ô írt né­hány sorban róluk. Mindezt akkor, amikor az irodalom nevû birodalomról mások kio­kítóan avagy ûrpor unalommal pöfékeltek. Nem is nézték jó szemmel akkoriban ezeket a mûveit, megkurtítva adták ki a más nem­zetek irodalmáról szólót.” „Újra ellebegtem a nekünk, máshonnan érkezetteknek szánt Budapesti kalauzban (alcím: Marslakók számára) megjelölt helyszínek felett, s Ûrök Ura, alig válto­zott valami, és mégis minden! Azt írta: »Sétáljon át egy hölggyel Budára és au­tón jöjjön vissza, lehetôleg ugyanazzal a hölggyel. Meglátja, szerelmet fog vallani, mert a híd olyan hosszú.” Hát nagyon hosszú, fentrôl, madár­távlatból, amint a gépkocsik hangyaként sorjáznak, s a dühödt emberek mérget, savat bocsátanak ki a levegôbe, egymás­ra. Ha megalkudnánk is az árról egy taxissal, ô legfeljebb a villamossíneken jutna némi elônyhöz. De a szerelemhez hangulat kell, nem jókora döccenôk és indulat! A Vérmezôrôl ilyen sorok állnak: »Ifjúkoromban a sarkán egy tábla állt a következô felirattal: A rézsüke bán­talmazása szigorúan tilos. Hová lett ifjúságom kedves rézsükéje?« Ami van: betonépítmény, kôszegély, aszfaltjárda, bicikliút és zöldbe nyomuló, „bántalma­zó” autó mindenütt. Két utolsó lakásának környékérôl, a Pasarét lakóiról – nem minden él nélkül – azt tartotta: »Olyanok, mint az emberek.« Most meg mint a darazsak: szúrnak. Más: »Józsefváros. Az egész város al ­bérletbe kiadó. Az albérlôk a jövendô Magyarország. Orvostanhallgatók a kli­nikákról, finomelméjû bölcsészek, a Vá­rosi Könyvtár tisztviselôi.« Hát ebbe a jövendôbe a hullámpapírra ágyazó hajléktalant, elhajított italosüve­get nem kalkulálta be. Megint ugrás a város felett: »Új-Lipótvá ­ros... Ma itt vannak a leglaposabb modern paloták. A palotákban fiatal pszichoanaliti­kusok teregetik ki egymás lelkét a díványo­kon, a bridzs délceg amazonjai ábrándoznak hófehér fürdôszobák mélyén, rendkívül in­telligens magántisztviselôk Moszkvát fogják a rádión... Két szoba hall az egész városne­gyed, dacosan, fiatalosan és lendülettel lep­lezik lakói halvány életük egyetlen ôszinte valóságát: hogy nincsen pénzük, senkinek.« A lakóparkok egyedeire részben ma is áll mindez, bár az analizáló díványok inkább testépítô gépekre felcserélve. A Westend és környéke akár egy repülôtér: itt a pénz szárnyal, könnyedén, ahogy csak a bankó képes. Szegény barátom, azt írta: »Ha egyszer örökre el kellene hagynom a Várost, aznap megöreged­nék, mint a heisterbachi szerzetes.« Elhagyta? Vitték. Megírta a Várban látható szoborról: »A turultól nem kell megijedni, nem bántott még soha senkit.« Az nem. Embervadászok, akik azon a szomorú negyvennégyes ôszön itt ma­síroztak fent, annál inkább. De a jóslata nem vált be: megmaradt fiatalnak. Az idô számolatlanul jó. „Ha ellebegek lakásai felett, most is beszélgetünk.” – A kisfiú elhallgatott, felnôtt és gyerek egymást nézték a no­tesz kifehérült lapjai felett. ● Az archiv képek forrása: FSZEK Buda­pest Gyûjtemény 9 BUDAPEST 2007 november Vérmezô

Next

/
Oldalképek
Tartalom