Budapest, 2007. (30. évfolyam)
10. szám október - Murányi András: Futás utánuk!
Nagyjából hat és fél perce ültem meredten a klaviatúra elôtt abból a célból, hogy a lehetô legegyszerûbben leírjam, mi is jó a futásban (miért futunk, miért jó ez nekünk stb.), ám nem jutott az eszembe semmi; pontosabban csak annyi jutott az eszembe, amennyit itt, az elsô mondatban látnak. Mi a mentségem? Legföljebb annyi, hogy általában arról írunk (beszélünk) a legnehezebben, ami az élet alapvetô dolgai közé tartozik. Kérdezzenek csak meg, mondjuk, kajakosokat-kenusokat bátran, miért is eveznek – igen, eveznek: nem lapátolnak –, miért róják olykor borzalmas körülmények között is a hosszakat szakadatlanul, mit is szeretnek ebben a monoton sportágban? Magam számos alkalommal nekik szegeztem, ám annál tovább nem jutottunk, mint hogy a célba érni jó. Mert – és már meg is érkeztünk a lényeghez – hiába a kíméletlen edzés és a verseny, amikor nincs jobb annál, mint hogy a táv végére legyôzöd önmagad; legyôzöd a lustaságodat, a tohonyaságodat, legyôzöd azt a dagadt, sorozatokon élô, kólát ivó, kövér embert, aki vagy. (Bónuszként mesés kockahasad lesz a tréningek nyomán.) Mármost a futóknál se lehet sokkal öszszetettebb a helyzet. És hát lehet, hogy kissé furcsán veszi majd ki magát az, amit mondok, ám kénytelen vagyok abbéli álláspontomat megosztani rögvest, hogy ennél unalmasabb valami nincs a Földön. Még labda sincs benne. Mert abban azért akad valami adrenalinszint-emelô, hogy megindulsz a félpályán, és tudod, hogy a szélen fölfutó csatár, ahogyan azt edzésen begyakoroltátok, az ötös sarkáról negyvenöt fokos szögben, erôbôl lövi majd vissza a labdát a büntetôpontra, és akkor jössz te, és a védôt testcsellel becsapva, csukafejessel juttatod a hálóba a labdát, s miközben tápászkodsz fel a földrôl, látod a kapus és a komplett hátvédsor elképedt arcát, a vivátozó szurkolókat, valamint nagyapádat, aki ott ül a lelátón... Szóval, ez így kerek – de abban most tényleg mi a poén, hogy csak futsz, futsz, futsz, és még mindig csak futsz, futsz, futsz? Hogy mind jobban hallod a tüdôd zihálását, mit zihálását: azt a sipító hangot, amely kér, nem, nem kér: könyörög, hogy hagyd abba? Hogy a külvilágból már nem érzékelsz semmit, a megannyi biztatás, bekiabálás egyetlen oltári hanggá gyûlik össze, és zakatol az agyadban? Hogy belsô monológjaid már végtelenített magnókazettaként, a szélmalom járásának kiszámíthatóságával cikáznak az agyadban, s eközben úgy érzed, soha, de soha nem lesz vége? Éppen ez az. Mármint, hogy ha ezen túl vagy, s átszakítod a célszalagot, akkor alkalmilag ott ülsz a világ tetején, és a mennyei béke telepszik rád. Te vagy a hôs, a zseni, a király, a csodák csodája; legyôztél mindent (az elemeket) és mindenkit (legfôképpen önmagadat). Kivéve természetesen azt az esetet, ha legenda vagy az idôszámításunk elôtti ötödik század tájékáról, és a maratoni rohanás – plusz egy vagy két szó kinyögése – után elhunysz csöndben. „Gyôztünk!” Jaj, de szép! Olyannyira szép, hogy még akkor is az, ha történetesen nem igaz. De hát így jár az ember, ha éppenséggel a futás elôzményei között bogarászik. Nézi, nézi a vonatkozó anyagokat, és azzal kell megint szembesülnie, hogy a hírnök (a katona), aki a marathoni csatát követôen futva vitte a hírt Athénba, majd a már idézett információt megosztva összeesett és meghalt, inkább csak kitalált történet fôszereplôje, legalábbis a kor avatott kutatóinak többsége szerint. Akkor most ettôl kezdve mit is vegyünk komolyan? Komolyan veendô-e (ezek után) Pheidippidész, aki alig kétszázötven kilométert futott azért, hogy segítséget kérjen a spártaiaktól, s a tetejébe másnap odaért? S ha odaért, miért nem esett össze? Ennyivel jobb volt a kondíciója? Vagy lehet, hogy a táv jelentôs részét lovon tette meg, csak a nagy mesélôk, Hérodotosz és társai szépen kiszínezték a sztorit, hadd szóljon? Ugye. Maradjunk inkább a materiális alapú megközelítésnél: már csak azért is, mert manapság az egész világ fut, s a saját szemünkkel látjuk, kik, hol, mennyit és miért. Már megint a miért. Miért? Valamiért – belsô indíttatásból, egészségügyi problémából, megszállottságból – biztosan, lévén, hogy Londontól New Yorkig, Párizstól Budapestig nincs olyan szeglete a világnak, ahol ne rendeznének versenyt, ahol – fogalmazzunk most így – hétvégenként ne dobbanna együtt több tízezer ember szíve. Ellenpont gyanánt tülkölô autósokat látunk magunk elôtt, amint mondják a magukét (de diszkréten fogalmaztam: − A jó... – általában így kezdi mind, aztán a mondat többi része idézhetetlenné válik), mivel a gondosan lezárt hidakon, utcákban állva nem értik, miért (miért, miért...) kell itt ennyi embernek futnia ahelyett, hogy otthon vakarná. Vagy a fotelban ülve, sört és csipszet gurítva nézné a Manchester United–Chelsea-meccset, esetleg a Kívánságkosár címû mûsort. Kordonok és futók mindenütt, a város áll és lüktet: megannyi ellentmondás. Pontosabban dehogy. Amondóak volnánk, hogy amit ennyien és ilyen nagy kiterjedésben, hozzávetôleg ipari mennyiségben tesznek, az elôtt elôször is illik fejet hajtani. Kivált, mert – kérdezze meg kezelôorvosát, gyógyszerészét! – a szív, az érrendszer mûködését illetôen Futás utánuk! Murányi András Itt van az ôsz, itt van újra. És megjöttek a futók is, seregestül. A világvárosi divat, hogy sportoláshoz öltözött ifjak, szépkorúak, lányok, asszonyok, gyerekek összegyûlnek valamely starthelyen, aztán nekivágnak az autókhoz szokott aszfaltutaknak, alig több mint húsz esztendeje érte el Budapestet. Mostanra pedig csúcson jár a program, a test egyszerû edzésének ez a kajakos módszere, Magyarország elsô városa nemzetközileg jegyzett helyszíne lett a gyorsjáratú parádéknak. S mintha mára az utakat rendeltetésszerûen használók is türelmesebben fogadnák a helyi folklórnak ezt a hódító vonulatát. 30 BUDAPEST 2007 október
