Budapest, 2007. (30. évfolyam)
10. szám október - Jolsvai András: Visszajáró XLIII.
a Németvölgyi temetôbe még átkerültek, ott azonban 1963-ban felszámolták ôket, a császári tisztek ebben az idôszakban nem számíthattak a kegyeletre. A régebbi sírkövek egy részérôl tudható vagy feltételezhetô, hogy a Kiscelli Múzeum raktáraiba került. A Vízivárosi katonatemetô egyik legnevezetesebb elpusztult sírja Fleschner Fülöp alezredes emlékét ôrizte. Huber József alkotása 1828-ban készült, és az európai katonasírokon ebben az idôszakban igen elterjedt pajzsot ôrzô oroszlán alakját jelenítette meg. A Fleschner-síremlék szobrászati értékérôl, a kôoroszlán megdöbbentô élethûségérôl több egykori szemtanú megemlékezett, és a róla fennmaradt fényképek is errôl tanúskodnak. Ha megvolna, jelképe lehetne a szinte nyomtalanul eltûnt katonatemetônek, emlékmûve a felszámolt sírok százainak, ezreinek. „Fiatalkoromban de sokat vonultunk ki, öreg, érdemes katonáknak megadni a végtisztességet. Egy ideig egész a temetôig kísértük ki a halottat, késôbb azonban már megálltunk a Vérmezônél. Ott dörögték el az ágyúk az utolsó Istenhozzádot” – írta az Alvinczy-temetôrôl 1930-ban Suhay Imre tábornok, aki Mi les Hungaricus álnéven több, ma már forrásértékû cikket tett közzé a fôvárosi katonasírokról. „Van valami megkapó gondolat a katonai ceremóniában. Amíg a halottat kísérik, mindenki ôt gyászolja, másnak, mint neki, a kivonult csapat nem tiszteleg, még uralkodójának sem; de abban a pillanatban, mikor elhantolták a koporsót, már helyébe lépett egy másik.” ● 23 BUDAPEST 2007 október Vannak ilyen bukfencet hányt utcanevek, amelyek, ki tudja már, miért, feje tetejére állítják az eredeti változatokat. Róbert Károly körút, például. (Ez így, szigorúan véve nem a nagy Anjou-uralkodónkat, Károly Róbertet, hanem a remek brazil balbekket, Roberto Carlost magyarítja.) De mind kö zül a legfurcsább, kétségkívül, a Fôherceg Sándor utca. Amibôl aztán a huszadik század második felére Bródy Sándor utca lett. Ez aztán visszajárás a javából: egyetemistaként legalább hetente kétszer jártam ezen a részen, a bölcsészkar épületétôl a Szentkirályi utcai tornaterem felé csámborogva. (S útba ejtve két-három antikváriumot, meg a híres rímkovács zöldségest a sarkon.) Aztán megesett gyakran, hogy Széchényi-könyvtári búvárlataimat (kezdôknek: a hetvenes évek végéig itt, a Nemzeti Múzeum oldalában mûködött az országos könyvtár is, a kôtár fölötti emeleten) a Háry sörözôben fejeztem volt be. Késôbb meg dolgoztam is ezen a környéken, a kilencvenes évek elsô felében: bebarangolva akkor minden kis utcát errefelé. Van tehát összehasonlítási alapom, elegendô. Indulhatunk. Azért annyit még szögezzünk le, indulás elôtt, hogy régente csöndes, alvó vidék volt errefelé. Még a rádiós forgalom is jobbára a Pollack Mihály tér felôl esett (az autósok is ott parkoltak, a Nemzeti Múzeum hátoldalánál), itt csak gyalogosok jártak, azok is visszafogottan. Volt néhány híres bolt az utcában. Tichy vegytisztító, mondjuk, meg – késôbb – a virágbolt a Vas utca sarkán (igazán mûvészi csokrok születtek ott, a tulajdonos mindig kifaggatta az embert, kinek viszi és milyen alkalomból, és ennek megfelelôen alkotta meg remekét). És persze a Kovács cukrászda a rengeteg hasonló Kovács-leánnyal a pult mögött. De ezekkel együtt is békességes, hallgatag világ volt ez, a házak többsége öreg, mint az egész belsô-Józsefváros: kétszáz esztendôs is akadt közöttük. És az utolsó ötven-hatvan évben nem is történt velük semmi irigylésre méltó. Pusztultak-mállottak, haldokoltak, mint a pesti bérházak többsége. A délelôtti sétálónak ráadásul az volt a benyomása, hogy csupa fáradt, öreg ember lakik ezen a fáradt, öreg környéken. Kopott ruhájú, hajlott hátú emberek tipegtek a járdákon itt – minél közelebb értünk a Gutenberg térhez, annál inkább. Ez a látvány persze nem fejezte ki a valóságos arányokat: a fiatalok, ha voltak is, távol jártak e nappali órákon. Az elsô pillantásra látszik, hogy valami történt a Bródy Sándor utcában: olyasmi, ami a belváros más vidékein is szokott történni mostanában. Igaz, itt nincs (még?) foghíjtelek, így nincsenek építkezések sem, de felújítások, átalakítások vannak doszt – és a földszinti sáv, ahogy már szinte megszoktuk városszerte, önálló életet kezdett élni. Úgyhogy most, ahogy a nagykörút irányából elindulunk, különös sorminta tûnik elénk: egy sima, egy fordított. Egy megújult, felélénkült, átváltozott (vagy éppen átváltozóban levô) portál, aztán két tetszhalott. Aztán megint egy új és megint két régi. A múzeum felé haladva aztán mintha eltérne az addigitól ez a ritmus, egyre több a változás, amit a Puskin utcától kezdôdô útfelújítás még csak erôsít. De ne szaladjunk annyira elôre. Ne szaladjunk sehová, elôbb olvassuk el a Gutenberg tér felôl elsônek látszó ház oldalán büszkélkedô fehér egyentáblát, mely Bródy Sándor életét foglalja össze röviden. (Kicsit iskolás e táblák külalakja, igazán találhattak volna szebb megoldást is a fôvárosi honatyák: olyat, például, amilyet híres színészeink kaptak az elmúlt esztendôkben.) Szemben csodálkozzunk el a török csemegéket áruló bolton (egyfolytában azon gondolkodom, milyen cég volt azelôtt itt, de sajnos nem jut eszembe), meg a feliratain, miszerint kapható itt halva meg baklava, sôt, lokum (az mi lehet?) és tejberizs is. Apró boltok sora követi egymást itt, egy fogtechnikus, egy virágárus (ez nem az, melyet emlegettünk), egy játékajándékbolt meg egy vegyeskereskedés követi egymást a páratlan oldalon, szemben pedig egy rossz bôrben lévô könyvesbolt meg egy haldokló utazási iroda. Eddig akár a legkülsôbb Józsefvárosban is lehetnénk: a Lenke utca környékén, mondjuk. (Azért ebben volt egy kis túlzás.) De aztán már akár derülhet is az arcunk, itt tetôtéri lakások épülnek, ott bútorstúdió hirdeti magát. A 40. szám az egyetlen viszonylag új építésû (és így újjávarázsolt) ház az utcában, apró réztábla hirdeti a kapu alatt, hogy itt ülésezik a Magyar Rádió Közalapítvány. Ha a falak beszélni tudnának, különös történeteknek juthatnánk birtokába. A sarkon (gondolták volna?), komoly kanyart vesz az utca, s mintha innen igazán vidámabb arcát mutatná. Igaz, a Studió sörözô nincs igazán jól (lehet, hogy egyáltalán nincs is), de aztán két rendbetett, ódon ház következik, az egyikben parókakészítô (Lokni és Fodor Kft., remélem, így hívják ôket), jön a Gyulay Pál meg az Egressy Béni-emléktábla (plusz Rockenbauer Pál ), a Szabó család kifôzdéje (legalább gasztronómiailag tovább él a történet), aztán már a Rádiónál tartunk, amelynek címét (Bródy Sándor utca 5–7.) Magyarországon minden gyerek tudja, még a legkisebb is. Vagy nem? ● Visszajáró XLIII. Jolsvai András
