Budapest, 2007. (30. évfolyam)
10. szám október - Horváth Júlia Borbála: Porzó ágai
kipattanó virág, kihámlottak a színes szárnyai a pillangónak. Itt-ott egy fakó foltocska mutatta meg az elváltozás nyomait. A szürke burokkal levált róla eddigi elnevezése is. A »Sugár« csak mértani megjelölés volt s nem példázta a fényt. Igazában csak a májusi bérmálások ünnepén ragyogott fel, midôn hálával és büszkeséggel tûzte föl sarkaira az »Andrássy« nevet. Ez a metamorfózis nem okozott akkora hatást, amekkorát vártam tôle. Természetes. Nincs ország a világon, melynek polgárai rövid idôn oly tömegesen váltak volna meg régi neveiktôl, mint a magyarhoniak. Alig van nap, melyen a hivatalos lap ne hirdetné, hogy a belügyminiszter engedélyével, s a törvényes díj lefizetése mellett, Holubek Mátyás Hollós Mátyásra, Rakovecz Rákóczira, Breselmayer Bercsényire, Theuermann Drágffyra és – akit legelôl kellett vala említenem – Kohn Kondorossyra ne magyarosította volna a nevét. (A névvel remélhetôleg magát is.) Az emberi névhagyáshoz tehát hozzá lévén szokva, a régi utcának új neve sem zavarta a lelkeket. Külföldön, kivált az örökké forrongó Franciaország fôvárosában, a váltakozó kormányformákkal vele jár az utcák és terek névcseréje, s nincsen is szükség az ismeretes legöregebb emberekre, hogy például a Rue du quatre Septembre elôzô neveire visszaemlékezzék. Pesten csak a Szabadság tér, a Szabadsajtó utca, a Március 15-nek tere – utóbbi meglehetôsen nehézkes hangzású – vette föl ismét a régi jó Városház tér, Hatvani utca és Rózsa tér neveket, mint a kijárt, kényelmes cipôt, hogy nemsokára végképp letûnjenek a fôváros mappájáról.” Az elôadást mindössze egy pizzafutár és az aktuális villanyszerelô zavarja meg, de hát nekik is végezni kell a dolgukat, csendben fölosonnak az emeletre, halkabban is telefonálnak ezen a szakaszon, késôbb szinte észrevétlenül távoznak. Közben a postás már teljesen belesimult az ünnepi hangulatba, büszkén mutogatja a késôn érkezôknek az installációt és a lépcsôházi fôdíszt; az ô háza nem akármilyen, egy harminchárom álnevû újságíró lakta kilencszázvalahányban. A fôszervezô, Nagy Károly pedig foly tatja beszédét, köszönti a jánoshalmai delegációt, a polgármester jó ismerôse, mivel augusztus 20-án a szülôváros posztumusz díszpolgári címet adományozott Ágai Adolfnak, de hozzátartozója nem lévén, az érmet és oklevelet a Jánoshalmai Zsidók Egyesületének elnökével közösen ô vette át. Most viszont, a budapesti ünnepségen átadják az Irodalmi Múzeum képviselôjének, mert sokkal jobb helyen lesz náluk. Taps. A jelenlévôk elégedettek, sûrûn bólogatnak, mert végre valami a helyére kerül, amikor is rejtélyes idegen érkezik. Zsebre dugott kézzel megáll, a csuklóján kopottas reklámszatyor himbálózik úgy mellékesen, ô pedig hagyja, hogy a nagyérdemû alaposan végigmérje: rózsaszínû ing hetyke nyakkendôvel, élére vasalt nadrág, az egész kompozíció dohányszínû ballonba burkolva, s mindezek tetejébe türkiz svájcisapka, és hamiskás kövekkel kirakott, sötét napszemüveg. Az ünneplôk összesúgnak: – Csak nem a Galambos Szilveszter ? – a hír futótûzként terjed a sorok között, végül egy csatos-retikülös néni kimondja az egyértelmû igent, s mire a közönség napirendre tér, a szemfülesebbek már föl is tették magukban a következô kérdést: de mi lehet a szatyorban? Galambos Szilveszter hosszú percekig mozdulatlanul áll, a sötét szemüveg mögül ki tudja, merre néz, vékony Jávor-bajsza kényesen fölhúzódik, majd az egyik tapsszünetben tökéletes dramaturgiával nyomtatott képeket húz elô az említett szatyorból, amelyeken ô maga látható vidámszínpados kollégái körében. A hátoldalra gyors szignót nyomott hitelesítés végett, a jelenlévôk elragadtatott mosollyal köszönik. A konferanszié spontán mûsorváltozással azonnal bemutatja, és Porzó szelleme akkor tér vissza igazán sok évtizeddel azelôtt elhagyott lakhelyére, amikor Szilveszter mindössze három mondatot kér, s kap: – Mi, humoristák, Ágaitól származunk mindahányan, a feladatunk, hogy jókedvre derítsük ezt a mindig szomorú magyar népet; 81 éves vagyok, kedden, pénteken udvarolok... Ma kedd van? Akkor majd holnap, jó étvágyat az ebédhez! ● 11 BUDAPEST 2007 október Az Ágai Adolf tiszteletére Budapesten rendezett házi ünnepséget Nagy Károly nyugalmazott ügyész szervezte. Az esemény a Házunk lakója volt... címû rendezvénysorozat második megjelenése (az elsôt Kozma Sándor és Eötvös Károly lakhelyén, az Andrássy úton tartották). Nagy Károly kultúrtörténész nevét a közelmúltban a Duna-korzón látható Shakespeare-szobor elhelyezésének szervezôjeként ismerhették meg az érdeklôdôk, korábban pedig Ady Endre halála valódi helyszínének pontosítása kapcsán. Nagy Károlyt, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megye Budapesti Baráti Körének alapítóját Miskolc városa Pro Urbe díjjal tüntette ki, a Hegyvidék címû budapesti laptól pedig az „Az aprólékos igazságkeresés bajnoka” címet kapta.
