Budapest, 2007. (30. évfolyam)
9. szám szeptember - Szabó Attila: A tizedik kerület tizenhat millió éve
kôbányáiban fejtett mészkôben fordulnak elô. Pest kora középkori épületmaradványaiban, a várost körítô falakban ugyanazok a Kôbányán fejtett mészkövek és faragott kváderek találhatók, mint a kiskunlacházi „Kô” templomban (1321), a dömsödi plébániatemplomban (1337), vagy a csévharaszti huszita templomban (1460), s így tovább. A török hódoltság alatt a bányákat tovább mûvelték, de az építési engedélyekért, illetve a kô szállításához szükséges okmányokért a budai török közigazgatási hivatalokban kellett a meglehetôsen borsos illetéket leróni. 1600-ban a kecskeméti református templom rekonstrukciójához szükséges követ szállították Kôbányáról a budai basa külön engedélyével. 1600-ban a tizenöt éves háború kellôs közepén járunk, és az Oszmán birodalom budai helytartójának lenni akkor nem jelentett életbiztosítást. 1593-1602 között négy budai basa „fogyott el” úgy, hogy közülük három a csatatéren maradt holtan, a negyediket a szultán akaszttatta fel azért, mert nem maradt holtan a csatatéren. Az engedélyezô Lala Mohamed , mint a neve elôtti cím is jelzi, korábban a szultáni hercegek nevelôje volt, és humánus, felvilágosult ember hírében állt. A hódoltság végétôl, 1686 után volt mit újjáépíteni, sôt egy századdal késôbb, a napóleoni háborúk alatt, a hadseregek élelmezéséért fizetett pénzbôl a nemesség már kúriák és kastélyok sokaságát emelte, ahol a kôbányai mészkô még mindig jelentôs szerepet kapott. A reformkortól 1890-ig épült az itt bányászott mészkôbôl és részben ugyaninnen származó téglából a Magyar Tudományos Akadémia palotája, az Egyetemi Könyvtár, a Szent István Bazilika, a Lánchíd felsô pilonjai és a híd bejáratát ôrzô négy oroszlán. Mar schalkó János szobrai csak 1852-re lettek készen, és hosszú ideig járt az a minden alapot nélkülözô legenda, hogy hiányzik az oroszlánok nyelve, amiért is a szobrász szégyenében öngyilkos lett. (Az oroszlánoknak megvan a nyelve, bárki „rizikó nélkül” megtekintheti. Marschalkó János keze munkáját, bár fiatalon halt meg 1877-ben, sok-sok ornamentika és szobor dicséri Budapest középületein.) Az igazi „kôbányaikum” A kônek 1800-ban konkurenciája is támadt, Drasche Lipót a kor színvonalán álló téglagyárat alapított. A lassan, de biztosan polgárosodó és építkezô Pestre naponta társzekerek sokasága szállította az építôanyagot. Téglát, követ, fát a rossznál rosszabb utakon, ezért 1826-ban felmerült annak gondolata, hogy a jelenlegi Kôbányai út nyomvonalán egy lebegô vasutat építsenek, s két méter magas oszlopsor tetejére szerelt hosszanti gerendákon fussanak a kerekek. 1827-re készen is lett a vasút, a nádortól lefelé mindenki részt vett az augusztus 20-i átadáson. Ám már egy év múltán lebontották, mert csak az ötlet volt szenzációs, a kivitelezés nem. A kocsik rendre belengtek és összetörtek, kidöntötték a tartóoszlopokat, a pálya az alátámasztás hiánya miatt leszakadt, a szállítmányokban kár esett. A Drasche-féle téglagyárat 1868-ban a Pesti Kôszénbánya és Téglagyár Társulat vásárolta meg, komoly fejlesztéseket hajtottak végre, melyek eredményeként 1877-ben megszületett az igazi „hungarikum” (ha nem hangzana kicsit sután, „kôbányaikum”-nak is nevezhetnénk) – elôállították a keramitot. A keramitot, mely sárga színével, hihetetlenül nagy kopásállóságával, pontos méreteivel közkedvelt út- és térburkoló kôvé vált nem csak nálunk, de szerte Európában. Budapesten ma már mutatóba is alig találni keramit felületet, mivel nedves idôben irgalmatlanul csúszik. Egyedül bolgár barátaink tartanak ki mellette. Szófia központja, az egykori Dimitrov Mauzóleum és a Szent Szófia székesegyház környéke, szépen karbantartott keramit burkolattól sárgállik. A javításokhoz még az 1970-es években felvásárolták Pesten az akkor felbontott keramit téglákat, és gondosan készletezték a jövô számára! Sajnos ötven év múltán a nyersanyagot adó bánya kimerült, a termelést abba kellett hagyni. Nekrológ helyett álljon itt emlékül készítésének rövid technológiai leírása. Az alapul szolgáló kék agyagban a mészkô és dolomit a 14-16%-on belüli azonos arányban volt jelen. A gondosan megôrölt anyagot néhány napig pihentették, majd 200 kp/cm2 nyomáson formába sajtolták. A kiszárított téglákat azután védôtokba helyezték, és lassú hevítéssel 128 °C fölé emelték a hômérsékletét. A közel azonos mennyiségû kalcium- és magnézium-tartalomnak köszönhetôen a zsugorodási és olvadási pontok közel kerültek egymáshoz, a szép sárga színt pedig a három vegyértékû vas és kalcium féltve ôrzött titokként kezelt arányával állították be. A tégla- és cserépedény-gyárak az 1960-as évekig mûködtek, a kôbányászatot azonban 1890-ben rendeletileg betiltották. Mivel a kôfejtés a fertôrákosihoz hasonló módon történt, addig az idôig egy harminchárom kilométer hosszú vágatrendszer jött létre, amihez hozzáadódtak a sokszor nyolc-tíz méteres hosszúságú borospincék, illetve azok az alagsori terek, ahonnét a felépítendô ház falaihoz termelték ki a követ. A vágatokat a sörgyárak vették birtokukba, de a második világháború végén még JU-52-es szállítógépeket is szereltek össze az abszolút bombabiztos, mélyen fekvô bányaterekben. Miközben a vágatokból legalább egymillió köbméter kôanyagot emeltek ki az idôk folyamán, az Óhegy és az Újhegy szelíd lankáin aranysárga szôlôt érlelt a nap, majd az abból erjedt mustból készült kiváló rizlingbort rejtett a présházak mögött kôbevájt pincék sokasága. Nem csak munkáskerület Kedvelt kirándulóhelye lett a pestieknek az Ó- és az Újhegy környéke, volt társaság, mely vigalmi negyedet tervezett ide, de pénz hiányában ebbôl sem lett semmi. A nagy filoxera-vész vetett véget a kôbányai szôlôkultúrának, nagyjából egy-38 BUDAPEST 2007 szeptember fotó: Sebestyén László
