Budapest, 2007. (30. évfolyam)

9. szám szeptember - Zappe László: A vérszívóké a világ

Valahányszor kijövök egy musical elôa­dásáról, megfogadom, hogy soha többet a lábam be nem teszem ilyen helyre. A történetek bugyutasága még hagyján, azon néha még mulatni is lehet. Hanem az erôsítôbôl jövô zene egyszerre untat és idegesít. Mintha mindig ugyanazt a dallamot hallanám, s pláne ugyanazt az érzelmi ívet: melankolikus-elgon­dolkodó kezdés után az énekes addig hergeli magát, míg hatalmas ordításban ki nem tör belôle a fölös érzelem. Idôn­ként táncra perdülnek a szereplôk, vagy éppen táncosok jönnek be, és rémületes vonaglással bosszantanak. Mindez el­tart általában csaknem három órán át. És többnyire még akkor sem lehet rög­tön elmenekülni, mert a publikum veszi át a szerepet, néhányan ütemes tapsba kezdenek, felállnak, sikongatnak, fü­tyülnek, mintha csak arra vártak volna egész idô alatt, hogy végre kitombol­hassák magukat. Különféle okok miatt mégis újra és újra elcsábulok. A Vámpírok bálja esetében – amelyhez csak a helyszínt adja a Magyar Színház – már különös­nek tetszett az is, hogy a mi sarki közér­tünk mellett megjelent a plakátja. Nem gyakran esik meg, hogy valaki a mi kis kertvárosi vidékünkön akar színházje­gyet eladni – s nem is olcsón. Ez azon­ban még legfeljebb csak fejcsóválásra késztetett volna. Miután azonban úgy éreztem, hogy az e nyári magyar musi­calt mégis megnézem – s az történetesen a Drakula volt a Margitszigeten –, már gondolkodóba estem, mégiscsak látnom illene a világsikerû vámpírmusicalt is. Az pedig, amikor egyfelôl azt olvastam, hogy az elôadás rettentôen professzi­onális, másfelôl meg arról értesültem, hogy egyre-másra maradnak el az elôa­dások, már végképp kíváncsivá tett. Sajnos – teszem hozzá gyorsan. Ezút­tal sem szenvedtem kevesebbet, mint máskor. Pedig valószínûleg azoknak van igazuk, akik szerint ez a legprofesz ­szionálisabb musical-elôadás, amely Magyarországon megszületett. Kentaur díszlete csodás, akár havasi erdôt, akár ki-beforgó kocsmát, akár vámpírpalotát, illetve annak kriptáját vagy templomát ábrázolja. Az elsô szereposztás, amelyet a véletlen folytán sikerült kifognom, tökéletes illúziót kelt. Egyházi Géza hatalmas, tekintélyes darab, mikroport­tal csodásan énekel, Andrádi Zsanett a naiv romlottság hibátlan példánya, Sán ­ta László szép együgyû kisfiú, Jegercsik Csaba most is éppolyan remek komikus, mint ugyanezen a színpadon a saját tár­sulatában. Pavletits Béla kaján humorú zsidó kocsmáros és vámpír, Pirgel Dávid látványos homoszexuális vámpír. Farkas Gábor Attila meggyôzôen viseli a gróf szolgájának iszonytató jelmezét. Kecskés Tímea cinikus szolgáló-szeretô a kocs ­mában éppúgy, mint vámpírként, Dobos Judit kedvesen termetes családanya a kocsmában, s ha jól láttam, ôt elfelejtet­ték vámpírrá harapni. Zenekar, énekkar, tánckar Köteles Géza irányításával precí ­zen mûködik. Csak hát ez a mûfaj nekem minél jobb, annál rosszabb. Még az sem vigasztalt, hogy ennek a történetnek van egy különössége, mondhatni szabályta­lansága: nem gyôznek a jók. A margitszigeti Drakula közben a tudós szigorú logikával levezeti a vám­pírok szaporodási módjából, hogy ha lennének vámpírok, akkor csak vámpí­rok lennének. Ez a történet ezt demonst­rálja. Mindenki vámpírrá lesz. A színlap nem hivatkozik Bram Stoker 19. századi rémregényére, Michael Kunze librettója valóban csak a lényeget meríti belôle. Itt nincs ugyan londoni szál, a falusi zsidó kocsmáros lánya viszont éppúgy ellen­állhatatlan vonzalmat érez a vámpírgróf és egyáltalán a vámpírlét iránt, mint Stokernél és a margitszigeti Drakulában az angol ügyvédbojtár menyasszonya. A történet éppúgy Erdélyben játszódik, a falusiak éppúgy tartanak a gróftól, és éppúgy nem akarnak tudni róla, mint a másik történetben. És itt is van tudós fokhagymával, és természetesen van szerelmes fiatalember, aki történetesen a tudós segédje. A mentôakció azon­ban röhejes kudarcba fullad, a tudós fönnakad valamin, a jámbor ifjú pedig képtelen a hegyes karót a kriptában tehetetlenül fekvô vámpírok szívébe döfni. A mafla humánum még a síron túli erôszakkal szemben is tehetetlen. A világ a vérszívóké, akik ezt fergeteges tánccal nyugtázzák is. Ötszáz nézô meg fölállva, ütemesen tapsol nekik. Mintha rockkoncerten vagy politikai gyûlésen volnánk. Brrr... ● 36 BUDAPEST 2007 szeptember A külföldiekre is gondoltak? Vagy ôk bol­doguljanak, ahogy tudnak? Most, hogy kérdezed, eszembe jutott, hogy útközben „elveszett” egy külföldi pár – aztán kiderült, nekik angolul ment külön a vezetés. De lesz majd több nyel­ven is CD, meg a helyrôl szóló kiadvá­nyok, amit hadtörténészek meg geoló­gusok írnak. Hát, ezt nem gondoltam volna a maj­mok után! Hol vagyunk már a majmoktól! Mi is egészen lázba jöttünk a túra végére. És volt egy minden lében kanál nô, na ôt útközben többször el akartuk veszejteni, hol egy kútba, hol egy vasajtó mögé. Be nem állt a szája. (Mi van a dobozokban? Hány kilométeres az alagútrendszer? Most hol járunk? Miért angol nyelvûek a régi feliratok?). A túravezetô azonban türelmesen válaszolgatott. Szóval, jó ke­zekben lesznek, akik lemerészkednek a barlangba. Jó, jó, de mikor? Ha csak évente egy-két alkalommal nyitnak ki... Tévedsz! Neked már nem kell ilyen kivételes alkalomra várnod, próbaüzem van, naponta négy csoportot visznek le délutánonként. Hívd fel ôket, és jelent­kezz be az egyik túrára! Hová is tettem a szórólapot? No, nem baj. Nézzünk utána az interneten... Most miért vágsz ilyen bamba képet? Ez a kórház már ré­gen csak nevében titkos. ● A vérszívóké a világ Zappe László

Next

/
Oldalképek
Tartalom