Budapest, 2007. (30. évfolyam)
9. szám szeptember - Horváth Júlia Borbála: Minden szinten szinte semmi
– Nagyon divatos a hely, felkapott, nosztalgikus. Legalábbis a tetô, az áruház ôszintén szólva döglôdik. Oda a régi hírnév, már csak kasszán át adnak kedvezményt, vagyis, ha valaki biztosan vásárol. A tetô viszont jól megy, külföldiek is járnak ide, a múlt héten két endékás – bocsánat: német – járt itt Lipcsébôl, mondhatom, el voltak ragadtatva! Na, nem is annyira, nekik ez nem kunszt, volt benne részük elég! Itt semmit nem alakítottak át, a raktárak mentén, a régi üzemi járatokon lehet közlekedni, korosodó próbababákat támasztottak a szürkés falaknak, utalva a hajdani funkcióra. Persze az épület maradt áruház, de csökkentett módban. A tetôre az eredeti lépcsôházban lehet följutni, a jellegzetes mozaikfal egy az egyben megmaradt a hatvanas évekbôl. Pazar. A teraszon középre építették a bárpultot, a szkájfotelek közül is néhány eredeti, a sarokban a zongorista korabeli slágereket nyomat. Amikor jó az idô. Hétvégenként itt van fél Budapest, most pedig átadom önöket a liftes fiúnak. – Parancsoljanak beszállni. Gondolom, a tetôteraszra mennek. A frakk egyenruha, de tornacipôben kényelmesebb egész este utaztatni a vendégeket. Parancsolnak valamilyen italt? A hûtôtáska azért van itt. Konyak, minipezsgô, gyömbér. Több emeletnyit emelkedünk, hosszú az út. Vagyis inkább magas. Fogyasszanak. Van, aki sajtos-tejfölös lángossal a kezében érkezik, itt van mellettünk a büfé, nem küldhetem el ôket, de javaslom nekik, hogy menjenek inkább gyalog. Ahogy a bicikliseket is átirányítom, az elsôn kikötik a korláthoz a gépet, azután mehetnek gyalog. A liftben nincs számláló – hogy is lenne –, mint az Empire State Buildingben, de azért elôbb-utóbb megérkezünk. Ugye, megmondtam? Tessék, kiszállás. A piros lampionokat kövessék, a belsô bárban majd segít a pincér. – Jó estét, helyet foglalhatnak itt a bárpultnál. Ha odébb ülnek, kiviszem a drinket. Kólát? Jéggel? Esetleg valami erôset? Hubit ajánlanék, rá is gyújthatnak, itt még nincs tilalom. Állítólag az egykori eladók is idefönn cigiztek, beszélgettek szabad perceikben. Este nem valami jól látni, a piros fény összemossa a dolgokat, talán nem is baj, nem kell mindent fölfedni. Rég volt festés, tán, amikor épült. Áruháztörténettel nem tudok szolgálni, alig éltem még akkoriban, amikor virágzott, igaz, most is alig élek, annyi a vendég. Arra azért emlékszem, hogy: minden szinten szinte minden. Na, de itt jön egyik törzsvendégünk, ô pontosan ismeri a múltat. Jánoskám, lenne szíves válaszolni néhány kérdésre... – Szépjóestét, János vagyok. Kérdezzenek, bátran! Most járnak itt elôször? Gondoltam, merthogy igen tétovák. Ugye hangulatos hely? Na, de nem én vagyok a riporter, csak szeretek szerepelni; egyszer beválogattak egy vetélkedôbe közönségnek, leültettek a hatodik sorba, többet nem mentem. Fiatal koromban – a hatvanas-hetvenes években – azt hittem, bérelt helyem lesz a showbizniszben, manökenként próbálkoztam, de hát a magasságommal, vagyis az alacsonyságommal ugye, azzal probléma volt már akkor is. Sebaj, szép emlékem azért van, például itt, a Corvinban is felléptem párszor, a VOR-bemutatókon. Fogadjunk, hogy maguk azt se tudják, mi az a VOR. Ugye? Vörös Október Ruhagyár. Na, de már megint nagyon terjengek, szóljanak rám. Szóval: Corvin áruház. Legnagyobb áruház, legnagyobb választék. És az tényleg így is volt, már a kezdetektôl. Az épület közel száz éve épült – akárcsak én. Elnézést, folytatom. A fôvárosiak könnyûszerrel fölkereshették, de a vidékieknek sem okozott gondot, mivel a Keletihez és a Nyugatihoz is közel van. A vásárlók akár fél napot is elbolyong-Minden szinten szinte semmi szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Sebestyén László „Egész kis város ez az egyetlen épület, s ma már Európa legelsô divatotthonává fejlesztette igazgatósága. Küszöbét nemcsak a fôváros vásárlóközönségének ezrei lépik át, de óriási termeiben randevút ad egymásnak a vidék jó pénzért jót vásárolni szeretô népe éppen úgy, mint azok a külföldiek, akik tudják, hogy Budapest divatkereskedelme nem marad ízlés, minôség és lelkiismeret tekintetében sem Párizs, sem London mögött... Mert ahogyan Európa divatját Párizs, a fôvárosét a Corvin diktálja és igen szerencsés, mesteri kézzel.” – ekképpen lelkendezett a Pesti Hírlap Képes Naptára 1930-ban. 2007-ben pedig kevesebb pátosszal ugyan, de meggondolt üzletpolitikával próbálják a régi népszerûségre építve hasznosítani a tetôn nyílt szórakozóhelyet, a Corvin-teraszt. 32 BUDAPEST 2007 szeptember
