Budapest, 2007. (30. évfolyam)
8. szám augusztus - Hadnagy Zoltán: Fuit
Volt. Fuit. Az épületig vezetô úton most csak „lépegetni” lehet az autóval, kerülgetve a gödröket. A bozótossá vadult park szélén egyetlen épület áll, amelyben még laknak. Az 1760 körül épített barokk kastélyt körülölelô kert mellett sorakoztak a cselédlakások, a mûhelyek, az intézô háza és az istállók. Álltak. Másfél-két évtizede még biztosan. Azóta némelyiknek már csak a fala maradt meg, némelyiknek még az se, helyüket benôtte a mindent gyorsan birtokba vevô akácos bozót. Kastélysors itt és ma, mondhatnánk, de ez nem igaz. Az épületben az 1980-as évek végén még laktak. Aztán az utolsó lakó, miután mindent kocsira rakott, búcsúzóul kitépte a falból a bergmann-csöveket, és szétverte a barokk cserépkályhát. Darabokra. Most a mennyezetet átszakító tetôgerendák lógnak a szobába, eltûnt a barokk padló; ajtók, ablakok, válaszfalak kidöntve. A tulajdonos, a Dalmandi Mezôgazdasági Kombinát, majd jogutódja egy ideig zárta az épületet, amelyet aztán persze feltörtek, elvittek mindent, amit használni lehetett, s megindult a romlás. A tetô sokáig bírta, talán három évvel ezelôttig még helyükön voltak a cserepek. A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Tervtárában gondosan összefûzött gyûjtôkben ôrzik a kastélyra vonatkozó adatokat. Az 1980-as évek elején, az Alsótengelici Állami Gazdaság megbízásából Cser István építészmérnök elkészí tette a majorság tervdokumentációját, s egyúttal javaslatot tett a hasznosításra is. Az ô tanulmányát használjuk elsôsorban, de ír a kastélyról a Forster Gyula szer kesztésében megjelent Magyarország Mûemlékei (1906), szerepel Genthon Ist ván kéziratos bibliográfiájában és foglal kozik vele Garas Klára is. A Hiemer Ignác földbirtokos számára 1760 körül, rokokó stílusban épült kastély mellett valamikor 18-20 épület állhatott. A parkon túl a béresek lakása, mûhelyek, magtárak, ezenkívül egy templom (védett, romos) és egy Szentháromság-oszlop. A majorság közepén álló, nyitott oldalfolyosós, szimmetrikus, egytraktusos épülethez csak késôbb építették hozzá a kelet-nyugati hossztengelyû szárnyat. A szájhagyomány szerint – írja Cser – ez az önálló épület urasági vadászlak volt, s a Hiemerek csak késôbb telepítették ide a gazdaság központját, ami aztán a kastély építését vonta maga után. Tôlük házasság révén került Hidvégpuszta a környék legnagyobb birtokos családjának, a Jeszenszkyeknek a birtokába. A kastélyt az 1870–1880-as években eklektikus stílusban átépítették – az 1859. évi kataszteri térkép még a rokokó helyszínrajzot mutatja –, a nyílászárók is ebbôl a korból valók (már ami megmaradt belôlük). Ekkor épült össze a gazdasági épülettel, s ezt az állapotát ôrizte meg a második világháborúig. (A kastély utolsó birtokosa a Bernáth család volt; a Jeszenszky-Ber náth birtokváltás idejét nem ismerjük.) Szólni kell a díszterem vélhetôen 1780 körül keletkezett falképeirôl is. Lôvei Pál mûvészettörténész 1983-ban még arról tudósít, hogy a „II. József gyógyítása” kép megvan, a vadászbalesetet ábrázoló képnek azonban már csak alsó harmada látható, néhány alakkal, s hozzáfûzi: a képeket „a magyarországi barokk falképfestészetben egyedülálló ábrázolásai és színvonala miatt feltétlenül restaurálni kell”. Ma már csak az egyik kép nyomai látszanak, a másik megsemmisült, a fallal együtt. A kastély sorsa talán annyiban tér el a magára hagyott értékes épületek szokványos sorsától, hogy az Alsótengelici Állami Gazdaságnak még tervei voltak vele, elfogadták Cser István javaslatát, mármint hogy legyen belôle vadászház. Ám azután, a Dalmandi Mezôgazdasági Kombinátba olvadva, valószínûleg lekerült a napirendrôl a kastély ügye. Lôvei Pál 1983-ban még úgy tudta, hogy sínen van a helyreállítás dolga, de mégsem történt semmi. Már csak a falak omlanak, és a bozót nô. ● 33 BUDAPEST 2007 augusztus Fuit szöveg és fotó: Hadnagy Zoltán A kanyaruló Sió és a Sárvíz ölelésében hajdan gondozott fasor és kövezett út vezetett a Hiemer építtette, elôbb a Jeszenszkyekrôl, utóbb a Bernáthokról elnevezett kastélyhoz. (Nevezetes família volt a Jeszenszkyeké, kisebbnagyobb mértékben, de mindig szerepet játszottak a megye életében. Jeszenszky János például az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején alispán volt.) Az ô kastélyuk volt a legszebb és legértékesebb a Pakstól Kölesdig vezetô, kilenc épületbôl álló „kastélysoron”.
