Budapest, 2007. (30. évfolyam)
8. szám augusztus - Zappe László: A nem méla Tempefői
Aki az internetrôl akarná megtudni, hogy mit is adtak 2007. július 24-én a Városmajori Szabadtéri Színpadon, nagy zavarba kerül. Nemcsak sokféle szereposztást, de különféle szerzôket is találhat. Egyezés néhány szereplôn kívül csak két dologban van mindenütt. Az egyik, hogy Cso konai Vitéz Mihály A méla Tempefôi címû darabját játszották, a másik, hogy Jordán Tamás rendezte az elôadást. A Tempe fôit azonban jelentôs beavatkozás, sôt alapos átdolgozás nélkül aligha lehetne elôadni. És itt kezdôdnek a zavarok. Mert hogy egy régi szereposztás Trill Zsolt ot és Szûcs Nelli t, Miklós Marcell t és Parti Nórát, sôt Molnár Piroská t is ígérte, aztán egyikük sem játszott a produkcióban, az folyhat a nyári színházak alkalmi jellegébôl. A Szabadtér Színház Kht. honlapja azonban Csokonai, Koltai M., Sediánszky mûvét ígérte, és ma is ez a szerzôi hármas áll rajta, ami valóságos unikumnak, ha nem szenzációnak ígérkezett. Koltai M. Gábor és Sediánszky Nóra ugyanis nemrég a Tatabányai Jászai Mari Színházban igen eredeti rendezôi változatban mutatta be a mûvet. A 18. század végi darabot áttette a 21. századba, a címszereplô nem felvilágosodás kori hazafi, hanem dekadens, posztmodern mûvész-értelmiségi, aki kudarcait alkoholba és anarchizmusba fojtja, mígnem valóságos terroristaként tombol. Nem fordul elô gyakran, hogy ilyen átiratokat más rendezô is átvegyen. És különösen váratlan lett volna, ha éppen Jordán Tamás – szokásos nyári szórakoztató elôadásaképpen – ezt a komor, groteszk, tragikus szenvedéstörténetet választja. Nem is történt ilyesmi. A Városmajorban éppúgy, mint korábban Kôszegen, Hamvai Kornél átdolgozásá ban, Lôkös Ildikó dramaturgiai segédle tével, Sebô Ferenc és együttese kíséreté vel kellemesen mulatságos, ironikusan szórakoztató zenés vígjátékot láthattunk, mégpedig a magyar rokokó idejébôl. A régi nagy költô nevezetes darabja, amelynek leginkább csak az alcíme közismert – Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon –, egyébként nem túl jó színpadi alkotás. Nem elsôsorban dramaturgiai okokból, szerzôjének a színi írásban való gyakorlatlansága miatt, hanem fôképp azért, mert az alcímben már közölt tételt csomagolja illusztratív cselekménybe, s nem a világot, az életet ábrázolja. A mecenatúra problémáját, az élet és a mûvészet viszonyának gubancos kérdéskörét feszegeti a panaszos mûvész szemszögébôl. A lényeg tehát fölöttébb idôszerû, s ezt Hamvai Kornél változata nem is hagyja kiaknázatlanul – anélkül persze, hogy Csokonai keserû tapasztalatainál sokkal mélyebbre ásna. A történet viszont a mai színpadon dupla fenekû boldog véget ér. Tempefôirôl kiderül, hogy elôkelô származású, s ettôl kezdve mindazok, akik korábban poézisával együtt megvetették, nemcsak ôt magát, de verseit is magasztalni kezdik. Nem éppen eredeti, de kellemes befejezés, amely után a felbuzdult közönség még Csokonai egyik legszebb versét is elénekelhetné, ha akarná, Sebô Ferenc dallamára. Horesnyi Balázs és Sebô Rózsa az egyszerû történethez egyszerû díszletet tervezett, áttetszô háttérfüggöny jelzi Fegyvernekiék házát, illetve Tempefôi lakását, mögüle olykor kibukkan a négytagú együttes. Cselényi Nóra a méla költôre durván egyszerû öltözéket ad, a nemes urak és úrfiak viszont fan-A nem méla Tempefôi Zappe László 26 BUDAPEST 2007 augusztus