Budapest, 2007. (30. évfolyam)
7. szám július - Vargha Mihály: Spenótból finomfőzelék
Elsô borulás A Roosevelt téri irodaház a Gresham mellett kétszer is nagy borulás áldozata lett, persze átvitt értelemben. Annak idején külkereskedelmi cégek kezdték építtetni – Medimpex, Nikex, Tannimpex –, ám végül az Országos Tervhivatal és más központi hivatalok székháza lett. A történet 1969-ben nagy lendülettel kezdôdött, majd többször megtorpant, s végül csak 1980-ra fejezték be az építkezést. A kivitelezési költségeket induláskor 180–200 millió forintra becsülték, ám a végére meghaladta a 750 milliót (s ki tudja igazán, mennyi volt?). Az eredeti épület bruttó alapterülete több mint 35 ezer négyzetméter, térfogata 116 ezer légköbméter, és újdonságnak számított, hogy teljesen klimatizálták. Tervezô cég a KÖZTI – akkor még állami nagyvállalat –, felelôs építésztervezô: Hofer Miklós , konstruktôr: Hübner Tibor . Az 1970 márci usában kiadott építési engedélyben szerepelt, hogy „az egységes városkép kialakítása szempontjából a külsô homlokzatra vonatkozó színmintákat idôben be kell mutatni”. A bemutatás azután megtörtént – de hogy idôben-e? Az építkezés ugyanis többször leállt, a korabeli sajtó bôven foglalkozott az üggyel. A félbehagyottan árválkodó vázszerkezeten sokáig többféle színû mintapanelek csüngtek, a végül is felhasznált zöldes mellett a homokszínûre határozottan emlékszem. S már akkor feltûnt egy szerkezeti látványosság a vázon: a földszinti pillérek tetején egy-egy nagy acélgolyó, mint csukló. A régi BUDAPEST egyik 1982-es számában Kubinszky Mihály építészkritikus bírálta az épület túl egyszerû megfogalmazását, megemlítve, hogy „veleszületett hibája a túl hosszú homlokzat, és a szomszédos épületektôl eltérô mérete”. Színérôl pedig így írt: „nem hivalkodó és megfelelô az épület nagy méreteihez, legfeljebb egyhangú”. Hamar utólérte a folklór, a ke resztségben „spenótház” lett belôle. Átmegy magánba Nem sokkal a rendszerváltozás után, 1990-ben megszûnt a Tervhivatal, az épület kezelôje a munkaügyi és a pénzügyi tárca lett. A privatizálandó épületek listájára 1996-ban került föl, vagyis tulajdonosa ekkor az ÁPV Rt., használója pedig a Munkaügyi Minisztérium, más hivatalokkal, valamint néhány magáncég. Utolsó állami bérlôje a Szociális- és Családügyi Minisztérium. A MOM Park beruházásával magyar piacra lépett német Bayerische Hausbau (HBH; leányvállalata a BHG Beruházó) 2001-ben megvette a házat 8,3 milliárd forintért. Az új tulajdonos az átépítés mellett döntött: üzletileg ez volt a kifizetôdôbb. Bontás esetén csupán 25 ezer négyzetméter alapterületû irodát tudtak volna beleépíteni, ezért vázát inkább megtartották, kicsit alacsonyabbra szabták, új homlokzatáról eltûnt a két vízszintes kiugrás. Az átalakítás tervezésére nem adtak közvetlen megbízást, és nem is kvázi-versenyt rendeztek, hanem – ami szokatlan – igazi meghívásos ötletpályázatot. Ráadásul olyan bizalommal voltak a magyarországi tervezôk iránt, hogy a tíz induló között csak egyetlen külföldi volt (Murphy/Jahn Architects), ráadásul meghívást kapott a rangos építész Mesteriskola fiatal alkotóközössége is, versenyen kívül. Ami azt jelentette, hogy gyôzelem esetén a Mesteriskola nem köthet szerzôdést a továbbtervezésre, de hallgatói megfelelô céges háttérrel vagy alkalmi fúzióval már igen. Bomba meglepetést okozott a szakmában, hogy éppen az ifjú építészek éreztek rá legjobban a feladat ízére, 2001-ben megnyerték a pályázatot. Borulás másodszor Aztán mégsem a gyôztes terv valósult meg, megint kimaradt egy lehetôség. A történet szövevényes és igen tanulságos, jól jellemzi az építészet mai magyarországi helyzetét, de itt éppen hogy csak érintjük. A fiatalok annak rendje és módja szerint leszerzôdtek, és elkészítették a koncepciótervet 2002-ben. Nem kis nagyságrendû munkáról volt szó, melyben rutinhiányuk egyre inkább kiütközött, ezért fölmerült, hogy egy tapasztaltabb mesterüket bevonnák a folytatásba. Több név is fölmerült, végül Turányi Gábor , illetve cége, a Turányi és Simon Építésziroda lett a plusz partner – úgy is mint a pályázat II. díjasa. Lehet, hogy éppen ezért eleve nem ôket kellett volna helyzetbe hozni? Turányinak nem volt idegen a feladat, s érthetô, hogy a saját tervét jobban szerette: nyilván szívesebben vette volna, ha az valósul meg. De azért mégiscsak furcsa, hogy némi idô elteltével az ô cége került nyeregbe – az építkezés tábláján már egyedül a Turányi és Simon Építésziroda volt feltüntetve –, s valójában egy harmadik tervváltozat épült meg. Kamarai vizsgálat, újságcikkek pro és kontra, pereskedés stb. lett a következmény, s a történtek persze hatással voltak a végeredményre. Spenótból finomfôzelék szöveg: Vargha Mihály, fotó: Sebestyén László 36 BUDAPEST 2007 július Nem színfolt többé, legfeljebb finomfôzelék – kissé túlterhelve lisztes rántással. Spenótházként még volt saját arca: nem feltétlenül szimpatikus, meglehetôsen zord, de mégis önmagát vállaló. S ha az évek során nem kopott volna el nagyon, fôképp az átgondolatlan használó-váltások miatt, akkor megmaradhatott volna eredeti formájában, mint egy kor jellegzetes momentuma. Így azonban emlékezet-elterelés áldozata lett, egy újabb biznisz-opusz – a hely, a legbelsô belváros diktálta fogantatásban. Ha a vártnál lassabban is, de elkészült az irodaház. Nem borzolja a kedélyeket, ám építészetével sem ejt rabul. Belül lélektelen és érdektelen, kívül száraz és unalmas, sótlan és szürke.
