Budapest, 2007. (30. évfolyam)
7. szám július - Csider István Zoltán: Wolfné, ha kártyázik: Király utca 29-31.
A Király utca felôl idôsebb nô érkezik, alkalmasint boltból, szatyrokkal megpakolva. – Kinyissam, Margitka? – kérdezi Tóth, és már nyitja is. – Az úr arról érdeklôdik, milyen itt az élet. – Hát, valami isssteni. Átnézett már a túloldalra, a 31-re? – Át. – Csodás, ugye? – fanyar mosoly. – Az – meg még egy. Árnyalódik az ingatlankezelô portréja: Fátyol Jánosné Gál Margit úgy emlékszik, a házhoz a háború óta nem nyúltak. Azaz mégis: a hatvanas években egyszer kívülrôl lespriccelték, vagyis lefújták valami komolytalan színezô festékkel. Egyébként semmi. Az asszony egyébként csodálkozik, hogy az igencsak megviselt, törött, összefestett (Hobo, Rolling) kutat eddig még nem vitték haza a gyûjtögetôk. – Majd haza fogják – biztatja Tóth Ferenc, azzal sok szerencsét kíván, ketten maradunk. Régen persze ez a kút is jobb állapotban volt, Margit felidézi, a közös udvar közepén húzódó zöld sáv helyén az ô gyermekkorában cselédlakás-sor állt, az egyik szoba-konyhában laktak, erre a kútra jártak vízért. Ma már persze nem mûködik. A lakásokat hatvanvalahányban bontották le, talán... – De muszáj nekünk éppen itt beszélgetni? Feljön egy kicsit? Ha valaki az itt lakók közül tud valamit errôl a házról, az én lehetek. – Ha be tetszik engedni... – Miért ne engedném? Öreg vagyok én már ahhoz, hogy féljek. Huszonévesek nem veszik így a lépcsôfokokat. A súlyosnak tûnô cekkerek cipelésére irányuló szándékom meghiúsul, mint egy majális monszun idején. Köszöni szépen, bírja ô. Tágas, nagy belmagasságú lakásban találom magam, észre sem veszem, és már a konyhában ülök, könyököm a viaszosvászon abroszon pihen, dolgozik a kávéfôzô, gyöngyözik a szóda. Nem ásványvíz, Margit nem hajlandó ilyesmit cipelni a közértbôl, a patron nagyon is megteszi. – Ez az egész ház hajdan egyetlen emberé volt, Wolf Aladár vak ügyvédé, róla egyébként Losoncon utcát is elneveztek már. Ott is voltak házai. Miután meghalt, a felesége egyedül maradt, gyerekük nem volt. Anyámékat 45-ben telepítették ide a gettóból, az említett, egyszoba-konyhás cselédlakások egyikében nyolcan laktunk: egy idôs házaspár, a szüleim, meg mi négyen, testvérek. Ez az egész emelet akkoriban a Wolf feleségéé volt, a háború után aztán jött az államosítás, ketté lett választva a lakás, az egyik felében lakom én most, a másikban a Tóthék. 56-ban utalták ki a lakást, mikor már majdnem tíz éve benn volt a kérvényünk. Azon kívül, hogy a gázt bevezették, azóta az égvilágon semmi nem történt. De mintha az se: szénnel meg fával tüzelek. Van egy fehér porcelán, fafûtéses cserépkályhám. Ilyet kevés helyen láthat ma már. Olyannyira, hogy mikor fölköltöztünk ide, egy ilyesmi, csak kicsit szebb állt a szobában, csakhogy orrán-száján dôlt a füst, le kellett bontani. Aztán meg a mûemlékesek keresték, hogy hová lett. A cselédépületet nem nagyon keresték, azt azért kellett lebontani a hatvanas években, mert beszakadt a pincéje. Az a szerencse, hogy akkor éppen senki nem volt otthon. A bontás után lett közös az udvar, nem választották el. Fölöttünk lakott a Wolf testvére, nem tudom, miért, de csak egy akkora lakrésze volt, mint ez a konyha. Az ügyvéd egyébként kiadta a többi lakásokat, a losonciakat is – aztán özvegy dr. Wolf Aladárné elkártyázott mindent. Ha úgy vesszük idôben, az államosítás elôtt. A Király27 Kft. azt mondta, itt már nem fogunk lakni december 31-én, de én nem hiszem, hogy így lesz. Arról nem beszélve, hogy ha mégis, senkit nem köt ide annyi emlék, mint engem, hatvan évet kéne magam után hagynom. Hatvan év után cuccolni... Itt laktak anyámék, itt éltünk a férjemmel 32 évig, a gyerekem is itt nôtt fel, és ahogy anyámék hagyták, ma is úgy vannak a bútorok, az összes testvérnek, az összes unokának ez a családi fészek. És ezt kell elhagyni. Megmutatom a szobát. Most mondja meg, mit tudok én innen a 91 négyzetméterrôl elvinni, hogy az emlékeim is megmaradjanak, és jól is érezzem magam az új lakásban? Hosszú kávét vagy rövid kávét? Ugyan már, engem így neveltek. Szegények vagyunk, de amink van, megosztjuk. Szegény nyugdíjas vagyok. Nem is vagyok szegény, nagyon boldog ember vagyok. De nem tudom, hogy fogom átvészelni a költözést, hatvan év után nem könnyû egy embert kimozdítani a múltjából. Szomorú. Utána vegyen kovászos uborkát is. Ágy, gyönyörû kinyitható asztal, hat szék, két karosszék, tükrös tálalószekrény, könyves vitrin meg a többi. És ez csak egy szoba. Milyen lakásba tudom én ezt berakni? Itt is egy cserépkályha, a fiam hozza fel a fát, a szenet, én gyújtok be, amikor kell. Mikor beköltöztünk, a szoba, ami most a fiamé, teli volt könyvekkel, padlótól plafonig álltak a lingelek, egy rózsadombi ügyvéd vette meg az egészet. A nagyszobai csillár is meseszép volt, csak anyáméknak nem volt pénzük, hogy megvegyék. 56-ban négy gyerekkel kinek lett volna? Tizenkét csillárt csinált belôle a csilláros. Berényi jelvényes elôtt megkívánok egy Börzsönyi Csapajev vadásztársaságos kitûzôt, a Káldy Gyula utcát nem is olyan messzirôl Krúdynak olvasom, a Holló felôl kegyetlen napfény ömlik a Királyra, ez egy ilyen irodalmas, szentimentalista cikk; a sarkon szerelmi civakodás, inkább veszedelmes sziszegés, odébb két öregúr az üvegvisszaváltás problémakörét dolgozza fel részletekbe menôen s mindenki számára jól hallhatóan; a kapualjakból dohos, de hûvös levegô áramlik, megéhezem, az elôkelô étterem étlapján például rózsaszínre grillezett libamáj vaníliás parajon tálalva + sárgabarack, roston sült óriásgarnéla hideg mangókrémfürdôvel, frissítô korianderrel, párolva sütött báránycomb-steak padlizsános francia burgonyával, pinot noir mártásban, egyik sincs háromezer alatt; a körútnál, az amerikai csirkéssel szemben viszont van egy korrekt kínai-magyar kifôzde, majd eszem ott egy milánóit. Visszafordulok tehát, az elôbbi civakodás idôközben feszült, távolságtartó sétává szelídül, a fiú egyszer csak lekanyarodik, a szép cigánylány kicsatolt szandálja tovább klaffog elôttem a járdán, cserzett bôr, combközépig sem érô tornanadrág meg egy vörös kis trikó, trikócska, mit nekem pinot noir, ez tisztára, esküszöm, pedig nem is ittam még, szóval tisztára, mint a Lacrimae Christi. ● 26 BUDAPEST 2007 július
