Budapest, 2007. (30. évfolyam)
7. szám július - Horváth Júlia Borbála: Strandkaland
A fentrôl jövô és állandó visítozás ugyan kissé tépázta az idegeit, de be kellett látnia, a nyárhoz hozzátartoznak az efféle effektek, majd úgy gondolta, kissé megtréfálja a vakációzókat. Alulról óvatosan megközelítette az egyik világos egyedet, körbeúszta a vádliját, kissé hozzáért a bôréhez, azután elszaladt. Pár pillanat múlva kezdte elölrôl, de akkor már feljebb merészkedett, és a farkával szelíd kis pofonokat osztogatott deréktájon. – Jaj, valami hínár tekeredik rám! – nyafogott a bérszámfejtônô, a vádli és a derék tulajdonosa. – Vagy inkább cápa! – froclizta a hentes, mert már órák óta tetszett neki a bérszámfejtônô, akivel a pénztárnál ismerkedtek meg, de csak kelletlenül váltottak szót, és most a hentes elérkezettnek látta az idôt, hogy hôsiesen kimentse hölgyét – okoskodott –, miután reményei szerint a bérszámfejtônô párás tekintettel fog a karjaiba omlani, figyelmen kívül hagyva a köztük tátongó egzisztenciális szakadékot. Nem így lett. A hentes tovább tódította, hogy ilyen vérengzôk a piráják, meg olyan veszélyesek a polipok, mire a márványsügér ennyi sületlenség után nem bírta tovább, a víz felszínére emelkedett, és kikémlelt, melyik az a nagy tudású, aki ilyeneket állít róla. Legnagyobb meglepetésére odafent tópart helyett élménymedencét és strandállapotot talált: spriccelô szökôkutat párolgó betonkatlanban, túlzsúfolt csúszdát, sör-, fagylalt- és napolaj-kipárolgást, napellenzô alatt csemegekukoricát, rágógumit, szappant és strandlabdát forgalmazó multiárust, a kiégett füvön pedig remegô hájbájokat kiterülve, idilljüket pirult arcú gyerekek és leégett vállú háziasszonyok szisszenése színezte. Mindez lángosillattal keveredett, és a sügér riadtan gondolt a forró olajra, amely után sötét alagút következik, s a gyors, de biztos enyészet kapujába vezet. – Azt már nem! – rikkantotta a sügér, és gyors alábukásra készült, de késôn. – Hal a vízben! – rikoltoztak a csecsemôs anyukák, és kirántották a napernyô fogságába ékelt kisdedeket, nehogy a veszedelmes hüllô rájuk ugorjon. Erre az úszómester és egyben kabinos félredobta megkezdett keresztrejtvényét, a ceruza görögve engedett utat, és tüstént a ribillió helyszínén termett. – Kié ez a hal? – e kérdéssel az úszómester be is fejezte hiteles szereplését, a tömeg pedig természetes ösztönnel egyemberként meghatározta a célt: – Elkapni! – azzal víz alatt és víz fölött megindult a hajtóvadászat, a medence szélérôl szakértôk adták számolatlanul az utasításokat, mit hogyan, s annak folyományaként ki, milyen mértékben vigye vásárra a bôrét. A medence szempillantás alatt vízicsata helyszínévé változott, önkéntes kapitányok, tengernagyok és ellentengernagyok készítettek stratégiát a márványsügér elkapására. Aki vitézül ellenállt. Már egészen döntetlenre állt a meccs, amikor a sértôdött úszómester, kizárólag pozíciójának, s korántsem szaktudásának eredményeként megoldotta a helyzetet: kihúzta a dugót. A vízszint lassan csökkent, az üldözôk izgatottan kiugráltak a partra, hogy reality show-ként végignézzék a kivégzést, de egy idô után elunták a dolgot és árnyékba vonultak. A márványsügérnek gyanússá vált a hirtelen támadt nyugalom, elcsitultak körülötte a hullámok, már senki nem akart lecsapni rá, a kristályvízben arra siklott, amerre akart, viszály, veszély nem keresztezte útját. Néhány óra múlva azonban unni kezdte a dolgot, hogy tökéletes körülmények között ugyan, de eseménytelen és dögunalom az élete, és úszkálása új irányt vett. A felfedezés izgalma jótékony hatással volt rá, de pár perc múlva érezte, valami már nem olyan, mint régen. A hasa végighorzsolódott a kövön, s mintha a hátát is levegô érte volna. Tudta, hogy elveszett. Félájultában fojtott beszédfoszlányokat hallott, mintha azon tanakodtak volna, ki szedje föl a medence fenekérôl. – A hentes már hazament, magunknak kell megoldani – okoskodtak az alkonyati fényeket kedvelô strandolók, végül az úszómestert bízták meg a piszkosmunkával: ha elkezdte, fejezze is be. Az úszómester eközben elôrehozott tárgyalásokat folytatott a pecsenyeárussal, azon tanakodtak, ma dobják-e be a sügért, vagy másnap nyitásra. Már szinte megegyeztek, amikor a kései vendégek, értesülvén a történtekrôl, köréjük gyûltek. – Mami, legyen inkább jó a vége! – szólt cukorhangon kérlelve anyukáját egy évikeszerû kislány, és a márványsügért homályos remény töltötte el. – Hazavihetnénk... – folytatta Évike, minek hallatán a sügér mérlegelni kezdett, mi a jobb: visszakerülni oda, ahonnan elmenekült vagy azonnal meghalni; végül harmadik megoldáson törte a fejét, mert utálta, hogy sorsa illetéktelenek kezében van. ● 21 BUDAPEST 2007 július
