Budapest, 2007. (30. évfolyam)
6. szám június - Horváth Júlia Borbála: Boszorka körút
megszabadulni a klasszikus civilizációtól, az Elmûtôl, a Gázmûtôl, nem járok kozmetikushoz, fodrászhoz, eladtam az autómat, biciklivel közlekedem mindenhova. Napi negyven kilométer. Van idô gondolkodni közben. – Min gondolkodik annyit? – A természetességen. A virágokon, a fákon elmélkedem, hogy az illatukat nem aromákból kell kiszippantani, a színeket nem képernyôn nézegetni, hanem az erdôben. Például. A divatnak nehéz ellenállni. Egyszer elmentem egy zarándokútra, a végén rá kellett volna ülni egy bizonyos megszentelt kôre, hogy teljes legyen az áhítat. Én nem tettem, mert olyan mûdolognak éreztem az egészet. Van nekem saját kövem a Pilisben. Az az enyém. Hát, nem könnyû a szakmabeliekkel. A boszorkányok nagyjából ismerik egymást, mégis nehéz azonosítani, ki hiteles közülük. Azok gyanúsak, akiknél túlságos a külsôség és a hókuszpókusz. Bár, ha nem csinálnak bajt vele, végül is nem árthat egy kis jövôlátás senkinek. Legföljebb nem használ. De az már magánügy, a lelkiismeretes jósnô akkor örül, ha évente egyszer-kétszer jön el hozzá ugyanaz a páciens. Olyankor látszik, hogy nem szorul segítségre, és vannak saját erôforrásai. Ajtó nyílik óvatosan, horoszkóp-ügyben érkezik valaki, gyorsan az évszám, hónap, nap, óra-perc, és már csak az eredményre kell várni kicsikét, meg hogy rendezôdjenek a csillagok, aztán forduljon a kerék le vagy föl. Útravalónak jól jön egy energiával töltött féldrágakô vagy valami testhez harmonizáló bôrékszer (saját készítés), esetleg védô amulett, amit lehet dédelgetni a zsebben. Fiatalember kémlel be az ajtónyíláson, talán a boltos-szomszéd, ráér még a délutáni vásárlóroham elôtt beszélgetni errôl-arról. – Hogy kik jönnek hozzám? – tûnôdik a jövô megmondója. – Ez bizalmi szakma, neveket nem említünk, de annyit elmondhatok, van pánikbeteg közöttük, akad allergiás is, és sokan bizonytalan személyiségûek. Van egy páciensem, aki másnaponta megjelenik, és ha felhív, elég neki egy mondat telefonon, amivel irányba állítom. Ezek az emberek képtelenek pozitív gondolkodásra, pedig mondogatom nekik: ha leég a ház, inkább arra gondoljanak, hogy úgyis régóta ázott már a tetô, nem kell rögtön összeomlani. Minden jó valamire. Ismerem már a karaktereket, a problémáikat, a családtagjaikat, a szerelmi bonyodalmaikat. De üzleten kívüli barátkozás nem lehetséges. A nôgyógyászával sem megy el vacsorázni az ember. Korrekt tájékoztató, további kérdezôsködés kizárva, még annyi kiderül, hogy a páciensek értelmi képesség szerint is osztályozhatók: bizonyos IQ fölött özönlenek a kérdések, velük tízszer annyi idôt kell eltölteni, mint az egyszerûbb lelkekkel, mert bonyolítják az életüket rendesen. Elôfordul, hogy három órát tart a sorselemzés! Viszont, akik ide betérnek, azoknak kivétel nélkül jár egy rövid, ingyen jóslás, utána mehetnek békével: – Emeljen. Mindegy, melyik kézzel. Aha. Homályosak a lapok, de én látom jól. Pénz. Azt mutatja. A megélhetés nincs közvetlen veszélyben, de új lábat kell növeszteni, hogy ne inogjon az építmény. Mihez lenne kedve? Tehetsége? Nem tudja? Hát gondolkozzon rajta, a gondolkodástól egyre jobb és jobb lesz az ember. Párja van? Ott is látok valamit. Na, nem kell mindjárt kirúgni, de versenytársak jelentkezhetnek. De maga szereti a versenyt. Ne mondjon le semmirôl. – Lemondani? – teszi fel a kérdést csak úgy lelkileg a nagyon is halandó, s futólag átveszi, mirôl is tudna még lemondani, majd végigpereg elôtte az élete, végül összeszedi magát, és már hangosan megjegyzi: – Tudja, mit? Mondjon le a sors! ● 31 BUDAPEST 2007 június
