Budapest, 2007. (30. évfolyam)

6. szám június - Horváth Júlia Borbála: Boszorka körút

megszabadulni a klasszikus civilizáció­tól, az Elmûtôl, a Gázmûtôl, nem járok kozmetikushoz, fodrászhoz, eladtam az autómat, biciklivel közlekedem minden­hova. Napi negyven kilométer. Van idô gondolkodni közben. – Min gondolkodik annyit? – A természetességen. A virágokon, a fákon elmélkedem, hogy az illatukat nem aromákból kell kiszippantani, a szí­neket nem képernyôn nézegetni, hanem az erdôben. Például. A divatnak nehéz ellenállni. Egyszer elmentem egy zarán­dokútra, a végén rá kellett volna ülni egy bizonyos megszentelt kôre, hogy teljes legyen az áhítat. Én nem tettem, mert olyan mûdolognak éreztem az egé­szet. Van nekem saját kövem a Pilisben. Az az enyém. Hát, nem könnyû a szakmabeliekkel. A boszorkányok nagyjából ismerik egy­mást, mégis nehéz azonosítani, ki hiteles közülük. Azok gyanúsak, akiknél túlsá­gos a külsôség és a hókuszpókusz. Bár, ha nem csinálnak bajt vele, végül is nem árthat egy kis jövôlátás senkinek. Legföl­jebb nem használ. De az már magánügy, a lelkiismeretes jósnô akkor örül, ha évente egyszer-kétszer jön el hozzá ugyanaz a páciens. Olyankor látszik, hogy nem szo­rul segítségre, és vannak saját erôforrásai. Ajtó nyílik óvatosan, horoszkóp-ügyben érkezik valaki, gyorsan az évszám, hó­nap, nap, óra-perc, és már csak az ered­ményre kell várni kicsikét, meg hogy ren­dezôdjenek a csillagok, aztán forduljon a kerék le vagy föl. Útravalónak jól jön egy energiával töltött féldrágakô vagy valami testhez harmonizáló bôrékszer (saját ké­szítés), esetleg védô amulett, amit lehet dédelgetni a zsebben. Fiatalember kémlel be az ajtónyíláson, talán a boltos-szom­széd, ráér még a délutáni vásárlóroham elôtt beszélgetni errôl-arról. – Hogy kik jönnek hozzám? – tûnôdik a jövô megmondója. – Ez bizalmi szak­ma, neveket nem említünk, de annyit elmondhatok, van pánikbeteg közöttük, akad allergiás is, és sokan bizonytalan személyiségûek. Van egy páciensem, aki másnaponta megjelenik, és ha felhív, elég neki egy mondat telefonon, amivel irányba állítom. Ezek az emberek képtelenek po­zitív gondolkodásra, pedig mondogatom nekik: ha leég a ház, inkább arra gondol­janak, hogy úgyis régóta ázott már a tetô, nem kell rögtön összeomlani. Minden jó valamire. Ismerem már a karaktereket, a problémáikat, a családtagjaikat, a szerelmi bonyodalmaikat. De üzleten kívüli barát­kozás nem lehetséges. A nôgyógyászával sem megy el vacsorázni az ember. Korrekt tájékoztató, további kérdezôs­ködés kizárva, még annyi kiderül, hogy a páciensek értelmi képesség szerint is osztályozhatók: bizonyos IQ fölött özönlenek a kérdések, velük tíz­szer annyi idôt kell eltölteni, mint az egyszerûbb lelkekkel, mert bonyolítják az életüket rendesen. Elôfordul, hogy három órát tart a sorselemzés! Viszont, akik ide betérnek, azoknak kivétel nél­kül jár egy rövid, ingyen jóslás, utána mehetnek békével: – Emeljen. Mindegy, melyik kézzel. Aha. Homályosak a lapok, de én látom jól. Pénz. Azt mutatja. A megélhetés nincs közvetlen veszélyben, de új lábat kell nö­veszteni, hogy ne inogjon az építmény. Mihez lenne kedve? Tehetsége? Nem tudja? Hát gondolkozzon rajta, a gondol­kodástól egyre jobb és jobb lesz az ember. Párja van? Ott is látok valamit. Na, nem kell mindjárt kirúgni, de versenytársak jelentkezhetnek. De maga szereti a ver­senyt. Ne mondjon le semmirôl. – Lemondani? – teszi fel a kérdést csak úgy lelkileg a nagyon is halandó, s futólag átveszi, mirôl is tudna még lemondani, majd végigpereg elôtte az élete, végül összeszedi magát, és már hangosan megjegyzi: – Tudja, mit? Mondjon le a sors! ● 31 BUDAPEST 2007 június

Next

/
Oldalképek
Tartalom