Budapest, 2007. (30. évfolyam)
6. szám június - Jolsvai András: Visszajáró XXXIX.
19 BUDAPEST 2007 június nekbôl kivirító piros – a kislány babája, a fiú mellénye és az anya ruhája egyként pirosban pompázik. Ugyanígy virít az UTCARÉSZLET központi hölgyalakjának ruhája, a baloldali épület saroküzletének (?) a valóságban sosem piros napernyôje s a kislány már említett, egyedül hitelesen piros nyakkendôje mellett a motoros fiú és lány sapkája, illetve kendôje. De még ez sem volt elég, a motor kipufogója (!) és sárhányója is piros. Utópikus elem a járdaszegély vonalának hiánya, melyet ügyetlenül sejtet csupán a zebra, valamint a közlekedési lámpa pozícionálatlansága. A fülkében nem áll rendôr, ez a zsenge korú célcsoportnak tett gesztus lehet. Puszta dilettantizmus jele viszont, hogy a jármûvek, az emberek és a szemközti ház árnyékviszonyai nem férnek meg együtt a nap alatt, a piros ruhás központi nôalaknak pedig semmilyen árnyéka nincsen. Ama Baross utcai sétán eljutottam az Orczy térig, mely ma már egykori formája elveszítésének határán áll. Jó fél éve a Józsefvárosi pályaudvar is bezárt, emlékezetes büféjével együtt. A Kerepesi úti temetô viszont újra mûködik. Annak a kapuja: FELTÁMADUNK, gesztenyés sétányai és pompás síremlékei már saját képek az emlékezetemben, s elevenebbek minden óvodai képnél. Ám errôl máshol, máskor... ● Nem lesz hosszú a mai kaland, azt nem ígérhetem, de – remélem – tanulságos. Találkozzunk a szokott idôben a Halló büfé elôtt. A Halló büfé (ha valaki nem tudná) a Király utca meg a Teréz körút sarkán állott. Egy idôben – csak hogy már itt, kezdéskor végleg összekuszáljuk a szálakat – vele szemben, a Belváros felé esô sarkon is állott egy Halló büfé, az egyiket a népnyelv kelethallónak, a másikat nyugathallónak nevezte el. (Ahogy a körút fensôbb részén volt sima Berlin meg Kelet-Berlin-étterem: utóbbi volt a fapados, persze.) Egyszóval derekas kis önkiszolgáló hely volt ez a Halló, alumínium- majd mûanyagtálcás, pásztortarhonyás, vesevelôs, szalontüdôs: elôbb-utóbb mindenki megfordult benne, az is, aki adott magára, meg az is, aki nem. Még azt is mondhatnánk, jó hírû önkiszolgáltató volt a maga kategóriájában (azelôtt persze, a boldogult ántivilágban, kávéház állott a helyén, mi más – de nevet nem mondok, mert a Saly kollegina még rám pirít esetleg a pontatlanságomért: kávémérések ügyében tessék csak hozzá fordulni ezután is), szolid és megbízható, hírnévre csak akkor tett szert, amikor valaki eltolt egy teli babakocsit a bejárat mellôl. Az egész ország azt a kisgyereket kereste hosszú éveken át. (Meglett aztán a végén, mondom megnyugtatásul.) Egyszóval innen indulunk ma, az egykori Halló mellôl. (Jelenleg ámerikai eredetû csirkészeti gyorsétterem. Belbecsérôl e sorok írója nem tud nyilatkozni, ahogy a szemben lévô pizzászati centrumról se: ami engem illet, igyekszem elkerülni ezeket a globalizációs mûanyaggyárakat.) Egy kocsma, egy virágbolt és máris a Royal portálsora elôtt járunk. A Royal – most már bátran állíthatjuk – szépen visszakéredzkedett a város életébe. Nagyobbik része persze rejtve marad elôlünk, egyszerû halandók elôl (úgyhogy az apartmanok kényelmérôl tessék inkább a walesi herceget kérdezni), de azért nekünk, pestieknek is nyújt elég élményt. Álljanak meg egyszer langy koranyári éjen a négyeshatos combinókra szélesített megállójában, és nézzék egy kicsit ezt a fénybe öltözött, impozáns szállodát: meg fognak érteni valamit abból, amit az ôseink dicsôséges századfordulónak neveztek. Nekem ez a látvány éppen elég – s ha ehhez még hozzágondolom, hogy megannyi kedves íróm, egy Bródy, egy Krúdy, egy Hunyady Sándor lakott egykoron e falak között, igazán felvidul a lelkem. (Arra kell vigyázni, hogy az ember ilyenkor semmiképpen se gondolja hozzá, hány magyar író tudna itt mai honoráriumáért akár egyetlen éjszakát is eltölteni: hiába, változnak az idôk, s nem mondhatni, hogy az irodalom javára.) Ráadásul a Royal földszintje nyitva áll a pesti járókelôk elôtt is. Egy borbarát étterem és egy cukrászda kínálja portékáját az érdeklôdôknek: mindkettô elsô rangú. (De ha már visszajáró: az egykori mozi – Apolló majd Vörös Csillag, majd ismét Apolló – elveszett az átalakítás során, de a cukrászda, lám, mégiscsak reaktiválódott. A privatizálás elôtti években, amikor is a szálló többi része már rogyadozott az idô vasfoga alatt, a Royal cukrászata még fényesen bírta a kihívásokat. Egyike volt a legjobb cukrászdáknak az egész városban, délutánonként hosszú sorok kígyóztak pultjainál. Az volt a szokás, hogy zárás elôtt egy órával félárúra akciózták az egész készletet. Magam a megszûnésig itt rendeltem minden születésnapi tortát, soha nem is volt ellenük kifogás. Ezért is sirattam hajdan annyira a Royal elestét, s örülök most, hogy valamennyire az édességkereskedelem terén is visszanyerte régi fényét.) Hanem amekkora öröm a szállót látni és – hacsak marginálisan is, de – részt venni életében, annyira nagy a szomorúság, ha a szembeoldalra tekint az ember. Az Erzsébet sörözô helyén játékterem nyílt ugyanis. Errôl bizony azt gondolom, hogy nem így kellett volna lennie. Nincs nekem semmi bajom a játéktermekkel egyébként, legyenek, ha ekkora rájuk az igény. Ami engem illet, egyszerûen elkerülöm ôket, mint eddig, semmi izgalmat nem látok ugyanis az effajta szerencsejátékokban. Meggazdagodni ott van a lottó, az öthetente igényel három perc befektetést, oszt kalap, kabát. De hogy az ember egy félkarú rablót rángasson óraszám, amikor annyi, de annyi mindent lehet csinálni egész nap! Egyszóval éntôlem annyi játékterem nyílik, amennyi akar (kicsit sok a foncsorüveg meg a kopasz ôrzô-védô a városképben, de spongyát reájuk), ám azért egynek sem kellene épp az Erzsébet hûlt helyén nyílnia. Végre is az Erzsébet legendás helye volt a városnak, fontos találkozó és bablevesevô központ (plusz csusza), és még az utóbbi évtizedben is, amikor eltûntek a dohányszínû faboxok, és felvitte az isten a dolgát (valódi vízesés zubogott alá a vendégek lábaihoz), akkor is étterem volt legalább, új hangulattal és vevôkörrel, de mégis. Tudom én, hát hogyne tudnám, hogy minden mulandó a földön, s hogy mi az Erzsébet sörözô eltûnése a hazai bányászat vagy a textilipar eltûnéséhez képest, mégis fáj a szívem erôsen, ahogy a játékbarlang csillogó mûanyagportálját nézem. Arra gondolok, hogy megint eltûnt egy fontos hely az életembôl. Diákkoromban idejártam barátkozni, munkát szerezni (maszek takarítók ültek az egyik sarokban, ôk vettek föl alkalmi munkásokat nap mint nap), udvarolni, késôbb világot megváltani. Volt itt osztálytalálkozónk, születésnapunk, itt volt a kisebbik lányom elsô esküvôi ebédje is. Meg még mennyi minden! Mostantól baccarat van benne meg rulett. Az is szép tud lenni. ● Visszajáró XXXIX. Jolsvai András
