Budapest, 2007. (30. évfolyam)
1. szám január - Zeke Gyula: "Ravatal előttetek, ravatal" - Puskás Ferenc halálára
21 BUDAPEST 2007 január tását. Többet, mást egy kukkot se tudott, de nem mozdult addig, amíg ezt el nem mondta. Csoda-e, ha a nászutamra is gondoltam, amikor Villar del Mar , az UEFA elsô alelnöke beszéde során azt mondta, hogy „Puskás Petôfi, Liszt és Bartók mellett csodálatos nagykövete a világban a magyar nemzetnek”. E szavai Kosztolányi egy 1932-ben papírra vetett passzusát is az eszembe hozták. Puskás már rúgta a rongylabdát az elhíresült kispesti grundon, amikor a Pesti Hírlapban megjelentek: „Pörpatvar támadt a labdarúgóversenyen. Másnap a bíró az újságokban így nyilatkozott: – Akik ismerik a múltamat és egyéniségemet, tudják, hogy én nem egykönnyen szoktam elrendelni a tizenegyest. Valaha csak Voltaire és Schopenhauer beszélt ilyen önérzetesen. Ezt a kijelentést nem szabad elfelejteni. Márványtáblára kellene vésetni, el kellene helyezni egy kortörténeti múzeumban. Állítom, hogy tömörebben jellemzi a XX. századot – mûveltségünket és szellemünket, mint bármely nagyhangú szólam.” Nos, ha nem is ezt a kijelentést, Puskás nevét márványtáblára vésték, és a tábla mögé elhelyezték a testét a Bazilika altemplomába, egykori munkahelyemre. (Ott volt ugyanis a Budapest Fôváros Levéltára egyik részlege, míg az egyház 1989 után vissza nem kapta.) Ez azonban már nem a szemem láttára történt. Amikor ugyanis a stadionbeli ceremónia tizennegyedik tételeként Miguel Rios feldolgozásá ban felcsendültek a IX. szimfónia hangjai, az eget fehér galambok lepték el, és a hat ló Puskás ágyútalpra fektetett koporsójával körbe indult a futópályán, hogy a mentôkijáratnál a gyászolók gyalogoszlopba rendezôdô sorainak kíséretében elhagyja az arénát, megtörölte a szemét a magas, magányos, fekete hajú lány, zsebre tette a gyertyát, és sarkon fordult. Özönlött mögöttem a nép, ki hazafelé, sokan azonban le a gyepre, hogy maguk is beálljanak a gyászmenetbe. „Fogják meg! Az a bôrdzsekis, fogják meg!” – rohant erején felül egy ala csony, óriás mellû árus a tömegben, féltem, hogy a roppant lendüléstôl leszakadnak róla a keblei. Mint nemsokára megtudtam, mert nála ittam azt a betervezett egy üveg sört, a bôrdzsekis gyászoló egy egész üveg whiskyvel próbált vigasztalódni – sikertelenül, megfogták ugyanis. De más dolgok is elvonták a figyelmemet. Lesétáltam magam is gyepre, a gyepszônyegre, tudják, és megállapíthattam, angolosan sûrû, lehet focizni rajta. Gyertyák égtek a hatalmas, háromszintes halotti emelvény körül, és mindenütt a pályán és a lelátókon. Családok, barátok fényképezkedtek a kapufának támaszkodva, a tizenhatos elôterében, az ötösön, a kapuban és a gólvonalon, gyerekek rohangásztak a füvön. Sétáltam, mintha Nekropolisz ligetében, és volt mire emlékeznem. Már nem értem utól a menetet, és kedvem se sok volt utána loholni. Betértem ezért a Borsodi sörözôbe, egyik helyemre, konyakot és még egy sört rendeltem. Azután még egyet és még egyet. Elôre ittak – mármint a szó szoros értelmében – a medve bôrére, mondta ott két éve Kasza László barátom, amikor neki is föltettem a berni kérdést. Meg hogy a Liebrich csúnyán lerúgta még a 8:3-as meccsen a Puskást, ezt amúgy apám is mondja mindig. Ám ott, megnyugtató távol már a tömegtôl, a végre visszanyert magányomban mégis csak a borotválkozás utáni utolsó szavai jártak az eszemben. Nem tudom. ●
