Budapest, 2007. (30. évfolyam)
5. szám május - Rokob Tibor: Vaktáblák a Mexikói úton
Egy év híján éppen száz éve került sor Lajta Béla elsô budapesti középületének átadására. A Mexikói út 60-as szám alatt 1905 és 1908 között épült sötétvörös, sajtolt nyerstéglás épület az építész tragikusan rövid pályájának meghatározó jelentôségû állomása. (Lajta 1920-ban, 47 évesen hunyt el Bécsben.) Az ötvenes évek eleje óta mozgássérült fiatalok iskolájaként és diákotthonaként mûködô ház eredetileg vak gyerekek számára készült. Az építkezés anyagi fedezetét a kor híres építkezési vállalkozója, a sziléziai származású Wechselmann Ignác és neje, Neuchloss Zsófia által létrehozott alapítvány biztosította. A gyermektelen házaspár már a férfi 1903-ban bekövetkezett halála elôtt tizenkét évvel meghagyta, hogy hatalmas vagyonukból egymillió-négyszázezer koronát vak gyerekek számára alapítandó tanintézet felépítésére használjanak fel. Ugyanebben az iratban olvasható egy másik felajánlás is: kétmillió koronát szántak tanítók segélyezésére. Záradékban kötötték ki, hogy mind a vak gyerekek, mind a tanítók számára adományozott pénzbôl ötven-ötven százalékban részesüljenek zsidó és a keresztény vallásúak. A sokáig Wechselmann Intézetként ismert Mexikói úti épület fôhomlokzatán ma már alig látszik az adományozók nevét s az intézmény eredeti funkcióját hirdetô öt sor: LOVAG / WECHSELMANN IGNÁC / ÉS NEJE / NEUSCHLOSS ZSÓFIA / VAKOK INTÉZETE. Vaktáblák a Mexikói úton Lajta pompás házának kerítésérôl elveszett, de megkerült a tartalom Rokob Tibor A hazai és a fôvárosi építészet klasszikusai mindig különös gondot fordítottak arra, hogy házaik minden részlete szorosan igazodjék a választott stílushoz, a funkcióhoz, a terv egységes arculatához. Lajta Béla pompás Mexikói úti háza is ilyen, pontosabban: ilyen volt. Mert mára több fontos és sajátos eleme is elveszett az eredetinek, ami végül is a hiteles rekonstrukciónak is akadálya. Amire pedig kilátás van, tehát azt örvendetes tényként írhatjuk le: napirenden van a valamikori Wechselmann-féle közpalota teljes felújítása. 20 BUDAPEST 2007 május mert pontosan tudja, hogy neki csak az orvostudomány adhat némi reménységet ahhoz, hogy reggel ne a bemondótól kelljen megtudnia, tényleg felhôs idô van-e. Aztán persze mindenfélékrôl elmélkedik még, a munkát is meg kell gondolni, mert hasznos és szép dolog a csökkent értékûek foglalkoztatása, és igazán jó érzés karitatív szervezetekben dolgozni a sorstársakért, de inkább a zongoratanulást kellene folytatni, és operaáriákat énekelni színpadon, vagy igazi állásinterjúra menni, s ugyanolyan fensôbbséges, ostoba kérdésekre válaszolni, mint amilyenekrôl a látó barátok mesélnek, aztán szombat esténként mindent félretéve nyomulni velük bele a valódi sötét éjszakába. – Jaj, aranyoskám, nem segítene? – az ábrándba nénihang férkôzik most meg, természetesen és aggódva – az unokámat várom, másfél órája beszéltünk telefonon, hogy indul, de még mindég nem ért ide. Nem ismeri szegény a várost, én meg most jöttem egyenesen Fülekrôl, és csak várok, várok... – Tessék mondani a számát, megkérdezem magának, merre jár! – a billentyûk hol megjelennek, de leginkább eltûnnek, egyszerûbb kitapintani a gombokat: középen lent a nulla, a biztos pont. Hamar kiderül, hogy úton a lány, a néni kétszázra taksálja a lebeszélt tarifát, dugdosná már bele a zsebbe, de hiába: – Tegye csak el, jól jöhet még! – és tényleg jó érzés segíteni a rászorulón egyenlô esélyek egyenlôtlen kiosztásának esetén, ilyenkor kihúzza magát az ember, megigazítja a haját és elrendezi a sálat a nyakában, mert mindenek ellenére reggelenként igazi, igényes nôként jön el otthonról, követve a divatot, és figyel minden visszajelzésre, melyik hajszín és kosztüm áll a legjobban neki. A bókok pedig érkeznek szép számmal, Cézárral az ismerkedés is gyerekjáték, bár az ô szûrôjén átmenni jelentôs érdem. – Na, megjött a gyerek! – a nénihang háláskodva bemutatja a várva várt unokát, sudár nagylány, okos és szép is... – bizonyára. A happy end-et egy másik nagyon happy esemény követi, tizenéves fiúk görkorcsolyával kígyóznak a padok között, a kezükben tálca, ügyesen szlalomoznak a járókelôk között, és mobilpincérként megkínálják az útjukba akadót: – Hideg üdítôt? Reklámajándék, ingyen van! Adok kettôt, ha kapok egy mosolyt! A kutyusét elengedem... haha-ha. – Erre már Cézár önérzete is feltámad, a galambkergetés csak ürügy, hogy induljanak már, s bár gyógyhám a hátán, mellesleg odavakkant kettôt a beképzelt madaraknak, mert mégiscsak kutya ô, állandó felelôsséggel a fejében, vagy sokkal inkább a szívében, aztán nagyon óvatosan feláll, és megvárja, melyik irányt kapja parancsba, hogy végül ô legyen a vezetô. Néhány lépés után melegbarna bariton ugrik szolgálatukra, szívesen kivárná a megtorpanást is a szegélynél, mert a lelépés mindig a jobb lábra van kalibrálva, és megkérdezi: – Át akar menni? − Nem, köszönöm szépen, egyelôre jó nekem itt, ezen az oldalon, kilátással a túloldalra. ●