Budapest, 2007. (30. évfolyam)
4. szám április - Buza Péter: Egy cs. és kir. szobafestő
9 BUDAPEST 2007 április Egészen biztosak lehetünk abban, s Szentkirályi szakvéleménye meg is erôsíti a szinte magától értôdô feltételezést, hogy saját bérházát is az épület udvarát körülfogó Scholtz-mûhely festôi dekorálták. A mester 1894-tôl lakja a házat, melynek tervezôje Kauser Gyula , a számos pesti építészt felvonultató Kauser család egyik kevéssé ismert tagja. (Az oromzati részt ötvenhatban egy szovjet tank lôtte rommá, a padlásról tüzelô forradalmárra irányozva ágyúcsövét.) Az épület kapualját, lépcsôházi belépôjét gazdag figurális és díszítôfestés ékesítette, szép kovácsoltvas korlát a lépcsôházban, azóta elveszített színes ólomüveg lengôajtó az elôcsarnok kilépôjénél, gazdagon faragott kétszárnyú fakapu, vasmûves rátéttel: ezer jele a kivitelezés igényességének. A neoreneszánsz stílusú bérház utcai homlokzatának magasra törô falsíkján olyasféle freskó vagy sgrafitto volt, amilyet a Martinelli téri Török Bankházon – mozaikból – ma is látni. Ezen, itt, a Baross (akkor még Stáció) utcában – az egyetlen fotó (lásd hátsó borítónkon), ami az épület homlokzatáról, éppen akkor, újravakolás elôtti állapotában, az 1940-es évek elején készült, elárulja – a német patricius szokásokhoz igazodik az ábrázolt jelenet motívumvilága. Fôszereplôi a házigazda és felesége, Fillinger Paulina. A kompozíció közepét három nôalak foglalja el: a Hit, a Remény és a Szeretet allegóriái. Alattuk, egy virágos kandeláber két oldalán térdelnek a házigazdák, német polgárnak öltözve. Lejjebb a világmindenséget szimbolizáló éggömb, tengelyének vonalában amorett-alak. További két-két szárnyas puttó díszlik tôle jobbra, illetve balra. Az Ipart, illetve a Bôséget jelképezik. A figurákat gazdag ornamentika veszi körül, kapcsolja egy kompozícióba, az egész festmény felett pedig, az oromzat talpánál, szalagba komponált felirat volt olvasható: „Emberé a munka, Istené az áldás”. Ybl Ervin német reneszánsz stílusjegyeket összegzô alkotásként írja le Lotz nak ezt a munkáját, és megjegyzi: bizonyára nagy örömmel vállalta ugyan a hozzá közelálló mester házának díszítését, de a megrendelô kívánságnak nem tudott tökéletesen megfelelni: „mûvészete annak német szelleméhez nem tudott igazán hozzáidomulni.” Az utolsó öt esztendôben, azóta, hogy mindazt tudjuk már, amit az elôbbiekben összefoglaltam, semmi nem történt a házban, ami arra vallana, hogy a tulajdonosok közössége felismerte: házuk kivételes adottságai ôket is gyarapíthatnák, akár még a szó szoros értelmében is, ha a rekonstrukció érdekében legalább az elsô lépéseket megtennék. S aztán áldoznának arra, hogy a város leghíresebb díszítôfestôjének palotája, amit a történelem fordulatai a kezükre játszottak, újra régi pompájában mutassa magát az utcának, a városnak, idegennek s itt élônek, s egyáltalán nem utolsósorban: nekik. Hogy most újra elmentem a házba, körülnézni, a BUDAPEST húsvéti számának díszét is keresve, nem csak azért választottam éppen ezt a témát, mert a hajdani Stáció utca a hajdani Kálvária térre, a Józsefvárosi Kálváriához vezetett. Hanem mert idôközben az a bizonyos kálvária, 1893 óta új nevén: az Epreskerti, éppen annak a Barokk Kálváriákért Alapítványnak a jóvoltából, amelynek egyik meghatározó kuratóriumi tagja volt Szentkirályi Miklós, újabb programot keres. S ahhoz partnereket. Józsefvárost, Budapestet, a mûemlék épületek sorsáért felelôs hivatalokat, szakvállalkozásokat rendezve talán egy csapatba most, hogy újabb emlékét mentse át unokáinknak, a jövônek a jelenbôl, ebben a sok kárt szenvedett s örökségével jól szinte soha sem sáfárkodó nagyvárosban. ●
