Budapest, 2007. (30. évfolyam)
1. szám január - Buza Péter: Tarján Vili utolsó nagy dobása
13 BUDAPEST 2007 január ég. Házunk egy harmadikemeleti lakását lesodorta egy találat. Teremtô Úristen, meddig még! Január 15. Több gránát becsap házunkba. Olyan porfelhô keletkezik, hogy szinte megvakulunk az udvaron. Arcunk, felsôkabátunk telistele porral. Tíz napja nem kapunk kenyeret. Keresztény barátaink ugyanis már nem jöhetnek be a gettóba. De bejön Kálmán Jenô, az „Omszki randevú” szerzôje, az ismert humorista, aki a Wesselényi utcában egy rendôrnek száz pengôt adott, hogy beeressze a gettóba. Abban a feltevésben élt ugyanis, hogy a nyilasokkal szemben a legvédettebb hely az átkozott gettó. És talán igaza is volt. De mindenesetre ô volt az egyetlen zsidó Pesten, aki fizetett azért, hogy bejuthasson a Gettóba. A többi sokezer zsidó szabadjeggyel került oda. Január 16. A szüntelenül cikkázó repülôgépek miatt egész nap az óvóhelyen kell tartózkodni. Festôt kellett volna odahozni, hogy skiccet csináljon bunkerünkrôl. Milyen szomorú, vigasztalan képet tudott volna festeni. Egész nap se étel, se ital nem kerül a gyomromba. Az óvóhelyen olyan meleg van, hogy nemcsak felsôkabátomat, de kiskabátomat is le kell vetnem. Izzadok. A pokoli hôség ellen nincs védekezés. Beteg emberek nyögnek, jajveszékelnek. Tetvesek is vannak közöttünk. Egyesek hetek óta nem feküdtek lakásukban, mindig az óvóhelyen tartózkodtak. A levegô ólmos, nehéz és fojtó. Kivánszorgok a pinceajtó elé, ahol friss levegôt szívhatok. Kizárólag a levegô táplál, hiszen negyven órája nem ettem és nem pihentem. Német katona áll a pinceajtó bejáratánál. Megkínál cigarettával, és ezt mondja: Tessék csak többet venni, én már úgysem kerülök haza Németországba. Zimányi viceházmester, aki komiszul bánt velünk, váratlanul megjelenik az óvóhelyen. Mint árjának el kellett költöznie a házból, de most visszajött, hogy elbújjék az agyonsanyargatott zsidók között. Megtudta ugyanis, hogy közelednek a gettóba az oroszok. A zsidókat nem fogják bántani, és ha itt van közöttük, ô is zsidónak fog számítani. A házparancsnok önérzetesen, hangos szóval kiutasítja Zimányit, aki hangtalanul elkotródik. Január 18. Hajnalban ütközet folyik le a házunk udvarán oroszok és németek között. A második emeletrôl végig akarom nézni a csatát, de feleségem bevonszol a szobába. Az ütközet nem tartott soká, mert a németek a túlnyomó többséggel szemben megadták magukat. Délelôtt 10 órakor megjelennek az elsô orosz katonák a Rumbach utcában. Tényleg orosz katonákat látunk! Nem hittem a szememnek... S mint a gyerek a meséskönyv képeit, olyan tágrameresztett szemmel vizsgálom az orosz katonákat. Máris visznek foglyokat lefegyverezve. Rendôröket és német katonákat. Egy orosz fôhadnagy vizsgálja meg óvóhelyünket, nincs-e ott elbújtatva germán katona. Udvarunkon az oroszok élelmiszereket osztogatnak a kiéhezett, agyonsanyargatott zsidók között. A sárgacsillagot most már véglegesen letépjük. Déli egy órakor költözködünk, vissza az Izabella tér 1. szám alá. Az utcákon ôrületes népvándorlás. Robogó orosz autók dudálnak. Repülôgépek szelik át a levegôt. A rádió, telefon megszûnt. S jönnek-mennek a zsidók – mintha mélybôl bukkantak volna fel. S mégsem tomboltunk örömünkben, pedig felszabadultunk. A körülöttünk lévô összerombolt házak szívfacsaró látványt nyújtanak. A nyilasok kilencvennapos uralmukért feláldozták gyönyörû fôvárosunkat, amely az oroszok véleménye szerint olyan szép város, hogy még romjaiban is gyönyörû. Száz év alatt építették fel Budapestet, a nyilasok száz nap alatt lerombolták. Január 21. Szomorúan konstatálom, hogy csak egy ingem van. Egy másikat kapok kölcsönbe Falus József barátomtól. Nem az én ingem, de megfejelem a közmondást: Akinek nem inge, vegye magára. ● Végsô nyughely a fôváros díszsírjában fotó: Sebestyén László
