Budapest, 2007. (30. évfolyam)
3. szám március - Rokob Tibor: Egy fuvaros Palotáról
Édesanyja, a német származású, 83 éves korában elhunyt Tannheim Ilona ke mény asszony volt. Annak idején a fuvaros iparengedélyt is ô váltotta ki, fia csak az ötvenes években vette át tôle. Jómódú családjának elsô beköltözôje Götsendorfból (ma Velm-Götsendorf), egy szlovák határ melletti osztrák faluból érkezve telepedett le Újpesten. (Édesanyjának a nagyapja iskolaigazgató volt Götsendorfban). Apja, Tannheim Kornél malomtervezôként az egész vilá got bejárta. Malaky Mihály elsô lovának megvásárlása is a család anyai ágának tehetôsségével függ össze. Az egykori fuvaros annak a jószágának már csak fekete színére emlékszik, de megvásárlása körülményeit soha sem fogja elfelejteni. Akkoriban ugyanis nem volt értéke a pénznek, így édesanyja arany nyakláncából csípett le egy darabot, azzal fizette ki a kupecet. Az építôiparban nélkülözhetetlen teherszállítók között mindig hatalmas volt a rivalizálás. Akadt egy-két olyan is, akivel egész egyszerûen nem lehetett versenyezni. (Ilyen volt például Schwarcz Jenô. Azokban a klasszikus idôkben százhúsz pár lova volt.) A többség az Újpestet Rákospalotával összekötô egykori fahíd alatt várta, hogy megrendeljék a munkáját. Reggelente harminc egylovas kocsi is felsorakozott ezen a placcon. Pedig a Rákosi-rendszerben a hatalom mindent megtett azért, hogy a magánkézben lévô vállalkozók lehetôségeit korlátozza. A becsületes munkának azonban gyorsan híre ment. Így a nehéz körülmények ellenére mindig akadt feladat és bevétel. A mai világ szabályaival ellentétben ezekrôl a fuvarokról nem készült írás. Az egyetlen biztosíték a szerzôdô felek kézfogása volt. A Malaky-háznál sosem volt több három pár saját lónál. Többnyire alkalmi munkások bonyolították le a fuvarokat. A rakodásnál segédkezô, általában kártyából és seftelésbôl élô nincstelenek gyakran nem is a pénzért szegôdtek el. Céljuk az volt, hogy a fônök papíron igazolja: dolgoznak. Különben elvitte volna ôket a rendôrség mint munkakerülôket. Számtalanszor elôfordult, hogy az állatok – pityókás hajtójukkal a bakon – maguk hozták vissza a kocsit. Ezek az emberek egyáltalán nem vetették meg a bort. Könnyû volt a dolognak a végére járni: ha maga Malaky vette kezébe a gyeplôt, és engedte, hadd menjenek a lovak, amerre szoktak, csaknem minden kocsmánál megálltak. Az idôs fuvaros szerint ezek a jószágok – remek memóriájuknak köszönhetôen – bármilyen messzirôl képesek hazatalálni. Sôt, ha megszokják a városi forgalmat, a zöld jelzésnél maguktól elindulnak. Annak idején a fuvarosok között még a megrendelések elnyeréséért folytatott rivalizálásnál is nagyobb verseny alakult ki a lóállomány gyarapításakor. Egy-egy szebb, erôsebb patás megszerzéséért mindig élénk volt a harc. Eleinte a kocsik négy centiméter vastag, széles pánttal ellátott ráfos fakerekeken gurultak. Egy ilyen kétlovas köves úton hatvan-hetven mázsát is el tudott vinni. A gumikerekes jármûvek csak hatvanas évek közepétôl szorították ki ôket a használatból. Malaky Mihály legtöbbször cementet, homokot, téglát szállított. Miközben az OTP csak az alap, a falak vagy a tetô elkészülte után biztosított kölcsönt, néhány nagyobb fuvaros önerô nélkül is megelôlegezte az anyagok árát. Ezt a pénzt a késôbb felvett hitelbôl fizették aztán vissza az épülô házak gazdái. Az építôanyagokon kívül leggyakrabban tüzelô vagy pékségbe szánt liszteszsákok kerültek a lovaskocsikra Malaky gyakran dolgozott Liblan Jenô takar mánykereskedônek, aki hosszú idôn át látta el liszttel az akkor még jelentôs számú, huszonhét rákospalotai pékmestert. De a legbiztosabb munka a közeli MÁV 36 BUDAPEST 2007 március Tannheim Ilona: polgárasszony Palotáról Még nem vette meg az elsô lovát A vasúti híd alatt gyülekeztek a vállalkozók
