Budapest, 2006. (29. évfolyam)

6. szám június - Zappe László: Már nem annyira vidám színpad

BUDAPEST 29 Már nem annyira vidám színpad « rinte mást sem esinál, mint folyamatosan kérdéseket tesz fel, mindent újraértékel az én viszonyában, mindent és állandóan felülvizsgál az adott helyzet tükrében. — Az együtt gondolkodáshoz kreatív nézőkre van szükség, de erre az iskola még mindig csak alig készíti fel a diákokat. Ezért vagyunk annyira védtelenek az életben, képtelenek vagyunk beilleszkedni, és nem utolsósorban emiatt van az is, hogy a kortársakat sokan sem elfogadni, sem megérteni nem képesek, nem hajlandóak. Akik mégis készek erre, azok egyrészt a művészetekben járatos és an a fogékony egyetemisták, diplomások; másrészt az útkeresők, a munkahelykeresők. a társadalomból kiszoruló emberek, ők azonban lassan, de folyamatosan cserélődnek, mert aki képes visszatalálni a biztos rendszerbe, az Szabó szerint eltűnik a Trafó életéből. Eddigi nyolcéves igazgatóskodása alatt hozott ide fizikai színházat, divatfilmszínházat, multimédiás kisoperát, bábjátékot, cirkuszt. Mára mintaként váltak mérvadóvá és követendő példává. Amikor 2004-ben elkezdtek kísérletezni a cirkusszal, a Merlin Színház és a Mediawave fesztivál is felkarolta a műfajt. De így volt ez fellépőikkel is: az ismeretlenségből náluk felbukkanó művészeket lassan elszipkázták tőlük más pódiumok. Szabó a Trafó fellépőinek gondos válogatása mellett a nézőknek is nagy figyelmet szentel. A kortárs házat nem csak a műértőknek szánja. A komolyabb háttértudással érkezőkön kívül — akik az előadások összetettebb jelentését is meg tudják fejteni - számít azokra is, akik előtanulmány nélkül érkeznek. Mindent megtesz értük, ha ők veszik a fáradságot és bátorságot merítenek, hogy eljöjjenek. Az előadásokat követően háttérbeszélgetéseket szervez, ahol a közönség a látottakkal kapcsolatos kérdéseit az alkotóval, a szakemberekkel vitathatja meg. Ezzel a lehetőséggel sokan élnek, gyakran előfordul, hogy szinte az egész publikum marad. Az iskolások kedvéért és természetesen saját jövő nézőnemzedékének ki neveléséért, az igazgató középiskolásoknak is szervez beavató előadásokat, amelyeken ugyancsak közelebbről szemügyre vehetik a diákok, mi folyik a kulisszák mögött, eligazodási támpontokat kaphatnak a „rettegett" kortár-A Vidám Színpad a Révay utcában, az Operaház tövében jóformán évtizedeken át a minden esti megbízható röhögés helye volt. Ez az intézmény most már évek óta nem leli helyét Budapest színházi világában. Bár, lehet, csak némely kulturális illetékesek nem tudtak beletörődni abba a megváltoztathatatlannak tetsző állapotba, hogy ezen a helyen a kis Kabos vörösségén és Csala Zsuzsa méretein lehetett főképp kacagni. Meglehet, Kabos László halálával valóban el is távozott az utolsó nagy népszórakoztató egyéniség, aki még művészetté tudta emelni ezt a kényes műfajt. Bárhogy történt is, néhány esztendeje ki akolbólították innen a röhögtetés szakiparosait, s azóta keresik a hely hasznosításának legjobb módját. Egy ideje most már Puskás Tamás vezetésével zajlik ez, aki először is Keszthelyről és Kecskemétről idetelepítette ügyesen bulvárosított Shakespeare- és Beaumarc/iaii-változatait, majd egyéb vígjátékokkal is kísérletezett. Tisztes előadásokban van itt Makrancos hölgy, Tévedések vígjátéka, Sok hűhó semmiért és Figaro házassága, krimi Agatha Christie-tői, Neil Simon: Legénylakás, Anthony Marriott-Alistair Foot: Csak semmi szexet kérem, angolok vagyunk!, Fekete Péter (Eisemann—Somogyi—Zágon) és Mennyből a hulla (Alfonso Paso). Idetelepítette a kamaraszínházától megfosztott Madách Színház miniatűr szórakoztatóiparát. De a tatabányai Szerelem (Barta Lajos Három nővér-utánérzése), az utóbbi évek egyik legigényesebb produkciója is a Vidám Színpaddal együttműködve készült, játsszák itt a Krétakörrel közös Nézőművészeti főiskolát és itt mutatta be a Krétakör a Mizantrópot és a Kasimir és Karoline-t. Szóval van itt minden, még ha meghatározó célnak továbbra is a szórakoztatás marad, ha kicsit más, talán igényesebb eszközökkel, mint korábban. A színház két új bemutatója is erre utal. Noel Coward Vidám kísértete és August Strindberg Julie kisasszonya csaknem egyszerre került színre. Egyik a lenti nagyszínpadon, a másik az emeleti kisteremben (valaha Kisszínpadnak meg Kellér-teremnek is hívták). Az egyikben egy fiatalon meghalt asszony bohókás kedélyű kísértete, a másikban egy lázadó szellemű ifjú hölgy szenvedélye kavarja föl egy angol, illetve egy svéd úri ház békéjét. Az egyik vidám mulatság, a másik véres tragédia, s ráadásul a vígjátékban több a halott. Amúgy mindkét előadásban színészek kísérleteznek a rendezéssel. Szervét Tibornak nincs gondja a Vidám kísértettel. Beéri azzal, amit a színészei nyújtanak. Schlanger András igyekszik angolos eleganciával viselkedni, Létay Dóra tud gyönyörű és elragadóan könnyelmű lenni, Borbás Gabi precízen szakszerű, Magyar Attila fölösen vicces, mint rendesen. Básti Juli pedig Madame Arcati szerepében is nagy színésznő; ki is rí az előadásból. A Julie kisasszonyból nem rí ki senki és semmi. Varga Zoltán rendezése észrevehetetlen, a szöveghez tapadó. Kétségtelen érdeme, hogy a történet felszíne követhető. Gazdag, szeszélyes úri lány elcsábítja a ház durva inasát, aztán nem tudnak mit kezdeni a helyzettel, mígnem a lelketlen szolga öngyilkosságra kényszeríti úrnőjét. Az inast közben menyasszonya, az akkurátus cselédlány igyekszik kordában tartani. Ezalatt sok minden kidéiül a múltról is, ami mindent megmagyaráz. Kovács Vanda szépen követi a szerep érzelmi hullámzásait, eljátszik egy kis, szeszélyes fruskát. A szerep formátuma, ezért áttételes, mélyebb tartalma is, messze áll tőle. Kárász Zénó termetes alakja testileg kitölti az inas szerepét, bár alaposan átgondolt önzése inkább közönséges bunkóságnak látszik. Nyertes Zsuzsa a nyerő: szerencsésen igazítja magához a cselédlány figuráját — a tökéletes semmilyenség lehet akár ilyen is. Az előadás külsőségeit is Varga Zoltán gondolta ki. Nem találta el a miliőt vagy csak a takarékosság kényszerítette? Végtére is mindegy. A látvány sincs messzebb a darab súlyától, mint a színészi játék.