Budapest, 2006. (29. évfolyam)

6. szám június - Marafkó László: Szonáta szavakból

30 BUDAPEST sakhoz. A közeljövőben még tovább bővítené a beavatottak körét: a kerület lakóit is szeretné bevonni a közös akciókba. A megértésen kívül a Trafó feladatának tartja, hogy lehetőséget nyújtson a látottak gyakorlati kipróbálására. Ezért szervez minden évben többször kortárstánc-tanfolyamokat. Hogy senkit ne érjen sokkhatás, a trafósok újabban fogyaszthatósági szempont szerint kategorizálják előadásaikat: kilenc volton bizsergetik a kezdőket, még túlélhető 220-szal rázzák a haladókat, új látószöget, felkavaró utazást kínálva; a 3600 voltot pedig a profiknak és a sokkterápiára vágyóknak ajánlják. A hazai kínálat szemmel tartása mellett Szabó és színháztörténészből, zenészből, művészettörténészből álló csapata fáradhatatlanul járja a világot, keresi a fellépőket. Javarészt Nyugat-Európában, Franciaországban, Belgiumban, Németországban és az Egyesült Államokban nyomoznak. Nem a hírnév alapján választanak. Csak a minőség és a hazai közönség ízlésével való várható találkozás számít. Sok folyóméter anyag érkezik hozzájuk, és annak csak a töredékét tűzik műsorra. Mondhatni világszinten számít szakmai sikernek bejutni a Trafóba. Akadnak olyanok is, akik Magyarországon csak velük hajlandók dolgozni, mint például a Temps d'Images francia fesztivál. Az egykori trafóház jelenlegi lakói mindezt évi 330 millió forint állami támogatásból és pályázatokon elnyert öszszegekből teszik. — Szerencsések vagyunk, hogy legalább ennyi pénzünk van - mondja Szabó. — Amerikában, miután a nyolcvanas években közpénzekből felfuttatták a kortárs művészetet, teljesen kivonult az állani erről a területről. Arrafelé nagy gondok vannak mostanában. Szintén világtendencia, ami Magyarországra is jellemző, hogy nincsenek szponzorok. A nagy cégek, a bankok nem a változást hozó kortárs megnyilvánulásokat keresik. inkább az állandóra, a biztosra mennek. Hogy a Trafó egyáltalán létezhet, az luxuskategória. Drága produkciókat hoznak, és mégis olcsón mérik a belépőjegyet: ami máshol 4000 vagy akár 25 000 forintba kerülne, nálunk csak a felébe. - A brit DV8-ért 28 milliót fizettünk, ami a bevételhez képest egy vagyon. Kevesebb pénzünkbe került volna a közönséget elvinni a szigetországba - mosolyog az egykori közgazdász. A Teleki tér sarkán, ahol a külváros a bérházrengeteggel találkozik, miként a római limes egy őrtornyán, rálátással a gépkocsifolyamon túl a temető néma sírköveire, itt, a Fiumei út 25-ös szám negyedik emeleti (négyes lakás) magasában szemlélődött, mint elfeledett őrszem, akin átpereg az idő, mígnem belemossa a háttérbe, a csillámszemcsés vakolatú tűzfalak, gyomokat nevelő repedések, függőfolyosók fémliánjai közé. Mándy Iván élete egyetlen szonáta volt, gangokra és terekre, bérházakon átszüremkedő hangokra hangszerelve. Novelláiból részleteket kimetszve: „Most megint olyan csöndes és üres volt a lépcsőház, mintha sose járt volna itt senki. Aztán zene emelkedett fel a mélyből, ünnepélyes és mégis meghitt zene. A ház zsongását hallotta, azt a zsibbasztó, egyhangú zsongást, amitől úgy elgyengül az ember. Olykor a konyhában hallotta ezt a zsongást. A morzsákat seperte a tenyerével, a konyhaasztal ragacsos morzsáit, és közben fölfelé bám ult a második emeletre, a harmadikra, a negyedikre. A homályos előszobában hallotta a zúgást, a szekrény mellett. A mosdóban, ahogy egy törülköző után nyúlt. A hátsó udvarból szállt fel ez az egyhangú zene, a földszintről és az emeletekről. Megszólaltak a csövek, jelt adtak egymásnak. Közben hangokat is lehetett hallani. Lakók hangjait. Bugyborékoltak, akár az elromlott csapok. Panaszok szálltak föl, panaszok és veszekedések. A szellem helye Szonáta szavakból Mándy Ivánt M E G I D É z I Marafkó László FOTÓ: Sebestyén László