Budapest, 2006. (29. évfolyam)

2. szám február - Krúdy Gyula: Disznóölés a Margitszigeten

22 BUDAPEST Krúdy Gyula Disznóölés a Margitszigeten Vidámodjunk fel néha — mondom magamban, amikor a Régi kastély környékén járkálok a Margitszigeten gondoljunk jó karácsonyokra is. Hát legelőször az engedélyeket kellett megszerezni a disznóöléshez, miután a disznó másfél mázsásán Alsódabasról falusi szekéren megérkezett, és a Régi kastély ama szobájába zártuk éjszakára, ahol valamikora nádorispánné komornái laktak. Ilyen óla még nem volt dabasi disznónak, de a szalonba mégse kvártélyozhattuk őkelmét, bár elég feltűnést keltett röfögésével a Margitszigeten. A disznó megérkezésének napján kendővel jelt adtunk Drapcsiknak, a bocskoros csónakosnak az óbudai partra. Vízi fuvarosunk már tudta, hogy hozhatja Reichenfeldtől a kellő fűszereket, felszedheti csónakjába az óbudai hentest is, akivel a disznóölés körülményeit megbeszéltük. — Rendben vannak az engedélyek? — kérdezte a hentes, miután a disznónál látogatási tett. Kéznél volt mind a három engedély. Egyik a Sziget kormányzóságától, a másik az óbudai tűzoltóságtól, a harmadik Geguss Dániel dunai kapitánytól. Megrakhatjuk a valódi disznóöléshez szükséges tüzet a Régi kastély udvarán, a tűzoltók nem rohannak ide, hogy eloltsák. — Csak egy kis hóesés is lenne — mondta az óbudai hentes, amikor a disznóöléshez szükséges dolgokat mind szemügyre vette. — Lesz az is — felelt Drapcsik, a hajós, vastag orrával az esti levegőt szimatolva, mert a hajós természetesen nem ment többé vissza Óbudára, amíg a disznóölés be nem fejeződik. A hajósnak igaza volt. Amikora hajnali harangszó, az ádventi áthangzott a Dunán, valóban megeredt a jó finom hóesés. — Ezt szereti a disznó - mond a hentes, az udvar közepén meztelen karral állván, csizmaszárában késével. - Ereszszétek ki a disznót az udvarra. Drapcsik intézte a disznó elővezetését, de nem valami nagyon imponálhatott a falusi disznónak, mert az nyomban felborította a hajóst, és az udvarra futamodván, hangos röfögéssel vágtatott neki a sziget bokrainak, bozótjának, kertjeinek, rétjeinek. Nagy disznó volt, úgy rohant, mintha otthon volna Dabason. Megkergette a szabadon járó őzikét, felugrasztotta fekvő helyzetéből Szent Margit nyúlját, megriasztotta a kertésznéket, sikongattak láttára a lányok a virágházaknál, szembeszállott Polónyi Dezső kutyáival, futamodásra bírta Paulay Erzsébetet, aki akkor szerepeit a szigeti sétákon tanulta, észrevétette magát Ódry Árpáddal, aki itt csak Shakespeare figuráival szeretne találkozni, már éppen arra készülődtünk, hogy a helybeli rendőrség vezetőjét, Bosnyákovics urat értesítjük a disznóveszedelemről, amikor az óbudai hentes sikeresen elkapta a falusi disznó fülét. A disznó megállott, négyen-öten vetették rá magukat, és így sikerült a halálraítéltet visszavezetni a Régi kastély udvarára, a kivégzés helyszínére. — Hm — mondta az óbudai hentes, mikor a disznóval végzett. — Soha életemben ilyen kutya döggel nem volt dolgom, elszakította a mellényemet. Igaz, hogy a hentes mellénye azelőtt is szakadt volt, igaz az is, hogy az óbudai hentes minden disznóöléskor ezt mondja, de hát nemhiába hoztak Dabasról kél hordó bort a disznóval együtt, az igazi óbudai hentes ért a hordó megszúrásához is. A hordónak nem volt eszébe megszökni, békén tűrte, hogy vérét vegyék. S eközben a szalmaláng felcsapott a disznó körül, hiába reménykedtek a kora reggeli járókelők, hogy a disznó majd megint kiszökik a tűzből. A finom falusi szalma ragyogva égett a disznó körül, falusi származású cselédeim táncos lábakkal jártak a tűzrakás körül, Paulay Erzsébel végleg elfelejtette színházi szerepét, és hosszant állott a kertben, a szomszédok is mind dobtak szalmát a tűzre. Egy kéményseprőlegény is előkerült valahonnan, bár egyébkor nem látni. mint Újévkor. — Szép disznó — mondogatták az arra járó kocsisok, akik a disznópörkölés láttára leugráltak bakjaikról, és falusias tanácsaikkal segítettek. Nagyon jó dolognak mondják csizmatalppal belépni az elhamvadt szalmába: még jobb dolog a megpörkölt disznófülből vagy farokból egy darabkát harapni. Kálnay László, öreg vidéki író barátom is előkerült ekkorrára, és mindenféle klasszikus deák mondásokkal segített a hentesnek teendőjében. A fűszereket szomszédaszszonyunk, a kedves Földes Imréné kóstolgatta, mert a legnagyobb szerencsétlenség kerekedne abból, ha Reichenfeld hamisított paprikát küldött volna a disznóöléshez. A cinkék fütyürésztek a fekete bokorban, és a gyalogúton ugyancsak fütyörészve közelgett Szép Ernő, aki ebben az időben inspektor volt az alsó-szigeten, és szeretett részt venni a társadalmi eseményekben. Szürke felöltőjét kölcsönbe vették lakásán olyan pesti dámák is, akiket a költő személyesen nem ismert, de annál inkább barátai. Persze az alsó-szigeti fejedelem, Polónyi Dezső se maradt el, és dörgő hangon intézkedett az udvaron, mert idáig csak ő tartott disznótort a szigeten: — Lenkey Gusztit nem szabad kifelejleni a meghívandók névsorából! .. .S a disznó ezalatt gyönyörűen, rózsaszínűén, megmosakodva, megfürdötten emelkedett ki a szalmarakás hamvaiból. Most már alaposabban szemügyre lehetett venni őkelmét, mint kondor bundájában, talán a legszebb látványosság volt egy fertályóráig a szigeten, mert az emberek nagy elismeréssel emlegették. S emlegeti még manapság is néhány régi vendég azokat a kolbászokat, amelyeket a katonai marsok dobol ásával aprított az óbudai hentes bárdjaival. Emlegeti néhány hálás emlékezet a friss hurkákat, amelyek olyan bűvölően sisteregtek, hogy darab időre az egész életet és az egész ködbe veszeti Budapestet elfelejtették. Emlegeti a boldogult Józsel nádorispán nagy fogadóterme a szalonnákat, füstölt húsokat, amelyekel más hely híján itt felakasztottunk. És emlegeti a szigeti disznótor felejthetetlen illatait, amely illatok darab időre lepipálták a rózsáskertek emlékezetes illatát. — Mikor kergetünk megint falusi disznót a Margitszigeten? — kérdezgetik az öregebb rendőrök, amikor a tél zúzmarája telepedik ősz bajszukra. (Színházi Elet, 1929. január 20.)