Budapest, 2006. (29. évfolyam)

2. szám február - Rokob Tibor: A négy Wassel mutatványa - Magánfrontok a katonai hivatalban

BUDAPEST 10 Légvédelmi üteg az Üllői út és Nagykörút sarkán, a közelben működött a Városparancsnokság Egy napon várallanul megjelent itlhon az öcsém. Testére fagyott ruhában, csizmájában vérző lábakkal álll meg előttem. Alig kapott levegőt. Társaival együtt a szigetről elkötött egy csónakot, s partot érve megállás nélkül gyalogolt egészen a Bethlen téri házunkig. Kijelentelte, hogy neki elege van a jéghideg vízből, az embertelen öldöklésből. 0 bizony nem csinálja tovább. — Te szerencsétlen! - mondtam. — Statárium van! Tele a város plakátokkal. Minden katonaszökevényt agyonlőnek! — Nem érdekel, Lőjenek csak agyon, de én nem megyek vissza! — válaszolla. „Ez megőrült!" - gondoltam De valamit mégis tenni kéne! Ha csak a házban megtudják a szomszédok, már vége. Hiszen minden második ember besúgó. Másnap jött a mentő ötlet. Amikor az egyik főhadnagy épp egy levelel diktált, ráborultam az írógépre, és keservesen sírni kezdtem. — Mi az? — kérdezte a főhadnagy. -Mi történt magával, rosszul van? — En a sírástól fuldokolva eldadogtam, hogy az én drága öcsikém megszökött a csapattestétől. Elmondtam, hogy most én bújtatom, de nagyon féltem az életét. A főhadnagy először döbbenten nézett rám, azután így szólt: — No nem baj, ne sírjon. Elintézzük! Küldje be hozzám holnap az öccsét! Kap majd egy nemzetiszínű szalagot, egy katonasapkát meg egy igazolványt, hogy mint összekötő dolgozik a Városparancsnokságon. A hadnagy betartotta ígéretét. Attól a naptól kezdve már ketten jártunk be „dolgozni". Én a telefont kezeltem, jelentéseket gépeltem, Öcsi pedig levelekkel, üzenetekkel járta a várost. Engem néha Csipkés ezredes is magához rendelt. Jelentéseinek többségét az előttem teljesen ismeretlen Sión laktanyának küldte. Nem volt semmi baj, amíg néhány hét múlva meg nem jeleni otthon a fiatalabb bátyám is. 0 Kecskemét térségéből, az egyre erősödő orosz tüzérségi támadás elől szökött meg. Aminl mesélle, borzasztóan félt. Az itthoni statáriumról nem tudott semmit. Dolgos kis szabó volt. A nálunk élő feleségéért és gyermekeiért mindent megtett, de embert ölni, lőni, harcolni nem tudott. Te jó isten! Mit csináljak? Ugyanannak a főhadnagynak nem mertem szólni, de Csipkés ezredesen kívül nem sok embert ismertem. Egy nap sikertilt elintéznem, hogy egy másik főhadnagy hívjon gépelni. Ott eljátszottam az öcsémnél már jól bevált szerepet. Meg is lett az eredménye. Karszalag, katonasapka, igazolvány. 0 is összekötő lett. Megjegyzem, még ma sem tudom biztosan, mi az, hogy összekötő. Mindenesetre mi gond nélkül katonáskodtunk tovább — most már hárman. Néhány héttel később legnagyobb rémületemre a lakásba lépve idősebb bátyám fogadott. Anyánk már mindent elmesélt neki. 0 valahonnan Tata környékéről lógott meg. Magas, nagydarab ember volt. Nős, de még gyermektelen. Nemcsak ragyogó humora, hanem kül-