Budapest, 2006. (29. évfolyam)

12. szám december - Zeke Gyula: „Soha többé nem állt helyre számomra a normalitás”

7.U BUDAPEST nem voltam ezekben az években boldog. Fegyelmezett és adaptált gyerek voltam, és alkalmazkodtam a világhoz. A Liszt Ferenc téri lakásunk, ami egy óriási lakás volt, ahol ugye különleges alkalmakkor minden további nélkül legalább 100-120 ember elfért, afféle szalonként funkcionált. Az én időmben már vigyáztak, már kevesebb ember volt. és előfordult, hogy angolul beszéltek, hogy azt esetleg a velük lévő spicli nem érti. Sok rendőrségi jelentés született ezekről a találkozókról. A lakásról is és a Magyar Társaskörről meg a Demokrata Körről is. Szóval mindez már nagyon visszafogott volt 1941 után. Engem persze ezekre az összejövetelekre általában csak percekre engedtek be. Kopogás nélkül átmenni nem lehetett, és az csak néha volt, hogy rituálisan átvittek, és valaki megbuksizott. Sok fontos ember megfordult ott, karizmatikus alakok. Jól emlékszem mondjuk Móricz Zsigmondra, Murai Sándorra és Szentgyörgyi Albertre, vagy Bajcsy-Zsilinszky Endrére, ő egyszer az Andrássy űl elején, mialatt többedmagával az apámmal beszélgetett, egy barackot is nyomott a fejemre. Akkor persze még nem tudtam, hogy később mennyire fogok örülni ennek. De megmaradtak bennem mások is, például Krivátsy Miklós, egy szobrász, aki Zsilinszky plakettjét csinálta 1945-ben a róla elnevezett úton, és aki szintén karizmatikus figura volt. Emlékszem az egyetemi professzor Szladits Károlyra, szürke, visszahúzódó figura volt, de nagyon megfogott, és Tersánszky Józsi Jenőre is. Még nagyon jól éltünk a veszélyérzet ellenére egészen 1941-ig, amikor Magyarország szerencsétlenül bekapcsolódott a háborúba, és vége lett a kivilágításoknak, már a város kivilágításának, és a lakásunkban zajló mozgás is visszaszorult. Bródy Miki bácsi, aki egy nagyon szép tanulmányt írt a nagyapámról, ő is beszélt nekem később ezekről az időkről, hogy az összejárások, a klubélet és a kávéházi élet 1940-től fogva fokozatosan háttérbe szorultak. A félelem, a szomorúság és a halottak, amelyek 1942-től fogva, a magyar hadsereg doni összeomlásával már tömegével voltak, elvették az emberek hangulatát a szórakozástól. És én azért inkább már ebbe nőttem bele. Hol volt az iskolád? A Szív utcában. Én utáltam az iskolát, de a tanárokat és a gyerekeket nem utáltam. Nem szerettem, hogy fel kell kelni, be kell járni, és kemény fapadon kell ülni. Nem szoktam hozzá, hogy kényelmetlen fapadokon üljek, és a fenekem se szerette. Amúgy igen népszerű voltam az osztályban, kedveltek, és az iskolában a politikai gonoszságnak nyoma sem volt. Azok a tanítók, akik olt tanítottak, abszolút rendesek voltak. Ott nem volt politizálás, ott továbbra is egy tisztességes Magyarország volt. Az osztályon beliil volt nyilas fiú, egy hentesnek a fia, de az se beszélt, mert ott nem engedték volna. Politizálódni mi a Szív utcai elemiben 1943-ban, az olasz fegyverszünet idején kezdtünk. És az is egy vicces, gyerekes dolog volt. Volt egy osztálytársunk, bizonyos Láng Antal, barát is volt, zsidó fiú. Na most mi mentünk az utcán az olasz fegyverszünet után, és azl kiabáltuk öten-hatan, hogy „Láng Antifasiszták vagyunk!" Nyolc éves gyerekek voltunk, nem tudtuk, mit mondunk, a felnőttek csak néztek. Amikor azután otthon elmeséltem a dolgot, akkor nagyon rámpirítottak, és mondták, hogy soha többé. És akkor megértettem, hogy miről van szó, mert addig azt hittem, hogy ez csak egy játék, hogy vannak fasiszták meg anlilasiszták. Nem Magyarországra vonatkozott a fejemben az egész, hanem Olaszországra. És emlékszem arra is, hogy pár napra optimista lett mindenki az olasz fegyverszünet idején. Tudtad, ki vagy? Hogyne, abszolút, abszolút. Én azt öt-hat éves koromtól fogva pontosan tudtam. talán már előbb is, mert állandóan mondták otthon, hogy fiam, neked viselkedned kell, és a legjobbnak kell lenned, és nem szabad ezt, meg nem szabad azt. A gyerektársaságban erről persze nem volt így szó, de abban, hogy kedvesek voltak, meg hívtak ide-oda, közrejátszhatott. És ne felejtsd el, hogy én egészen tizenhárom éves koromig a legmagasabb voltam az osztályban. Ami annyit jelentett, hogy emiatt is népszerű voltam. Jó tanuló is voltam, és szétosztottam a tízóraimat a szegény gyerekek között. Ezt otthon nem tudták, de én tudtam, hogy ebédet kapok, és láttam, hogy ki nem hoz tízórait, sőt előfordult, hogy valaki mezítláb vagy nagyon rossz cipőben jött iskolába. És hát ugye nem szabad elfelejteni, hogy ez egy olyan kerületben zajlóit, ahol a családot mindenki ismerte. Nekem jó néhányan köszöntek, úgy értem, már oda menet az Andrássy úton, vagy mosolyogtak rám, azután köszöntünk. És sok mindenkit ismertem az út jobb oldalán, mert sose mentem át a nyilas ház miatt, azt megmondták, hogy azon az oldalon ne menjek, és én nem voltam őrült, tehát nem mentem. A másik oldalon mentem. Milyen volt az Andrássy útnak az az oldala? Hát ott voll mindjárt a Ladányi palika, ők barátok voltak, Ladányi Anclor és a Lili néni, az máig patika ott az Eötvös utca sarkán. Ok adták a mérget apámnak, és ők adták a mérget a nagyanyámnak is, amikor 1949. decemberében öngyilkos lett, az az ő keverékük voll. És hála az istennek, rendes emberek voltak. Leállamosították őkel később. Akkor ott volt a Huber Ilka néni virágüzlete, azok mindig kijöttek és köszöntek és virágot adtak, ha úgy adódott, hogy visszafelé vigyem haza. Akkor volt ott még egy édességüzlet is, és más nem. Máig sincs nagyon sok üzlet, ha mész az Andrássy út jobb oldalán, a Csengery után megszűnnek az üzletek. Ami megmaradt még, mint emlék, hogy megálltam mindig a standok előtt, és néztem az újságokat. Tudtam ugye már olvasni, és a szélsőjobboldali sajtó domináll, mindenütt ott volt, borzalmas címekkel. Nyílt uszítás folyt az újságokban, címoldalon. Hetilapokban, napilapokban, 1938 óta, amióta olvasni tudtam.. Rengeteg szélsőjobboldali újság volt, az Összetartás, a Virradat, az Új Nemzedék, a fene tudja, a Magyar Futár, a hetilapok, rengeteg. És ezek ki voltak léve mindenütt, nem fő helyen, de otl voltak, és nem lehetett nem látni és nem olvasni őket. De ismétlem, az iskolában nyoma sem volt ennek. Szóval én ezen az oldalon mentem, a másik oldalon volt ugye még a Lukács cukrászda, tudjuk, de oda bemennem nekem így egyedül akkor nem volt kapacitásom. Meg mondom, otl volt a nyilas ház, az Andrássy út 60., úgyhogy azt az oldalt kihagytuk. 1945 után megint kihagytuk. más okokból, mert akkor meg az ÁVO volt olt. Sportoltál valamit ? Égy vívóklubba jártam, és tanultam és tudtam vívni, az mindvégig, egészen 1944-ig megmaradt. Fodor klubnak hívták, valahol az Andrássy út egyik mellékutcájában volt, nem emlékszem már, hol pontosan, és oda kellett menni egy héten kétszer. Volt vívósisakom meg kardom, gyereknívón persze, és jól megtanultam vívni. Nem szerettem különösebben, de nem is utáltam, mert nem kívánt semmifajta érintkezést a másik-