Budapest, 2006. (29. évfolyam)

12. szám december - Zeke Gyula: „Soha többé nem állt helyre számomra a normalitás”

5 BUDAPEST Nagy Budapest Törzsasztal „Soha többé nem állt helyre számomra a normalitás" Interjú Vázsonyi Vilmossal Zeke Gyula A Budapesten, 1935-ben született Vázsonyi Vilmost talán még a BUDAPEST olvasóinak is be kell mutatnunk. A múlt századforduló hasonnevű, nagy tekintélyű demokrata politikusa, idősebb dr. Vázsonyi Vilmos (1868-1926) unokája, s fia a szintúgy fontos politikai pályát befutó, Dachauba hurcolt, majd a tábor amerikai felszabadítását követően Hannoverben elhunyt dr. Vázsonyi Jánosnak (1900-1945). Tanulmányait - a Trefoil utcai Gyakorló Gimnáziumban lelett érettségijét követően — a budapesti bölcsészkaron, majd bécsi, párizsi, lübingeni és római egyetemeken végezte. Az 1956-os forradalomban az Egyetemi Forradalmi Diákbizottságban tevékenykedett, majd annak leverése után Nyugatra emigrált. Ell és gyakorta megfordul Bécsben. Berlinben, Rómában, New Yorkban és Londonban, ám leginkább Párizsban tartózkodik. Tárgyilag nehezen behatárolható, s intézményes tevékenységhez sosem kötődő tudása egyedülálló az. irodalom, a történettudomány, valamint a szellem- és a művészettörténet teriileién. Végletesen verbális típus, nem szívesen ír. Az alábbi interjú kicsiny részlet csupán abból a készülő kötetéből, amely a vele - többek által, különféle helyeken és időben — felvett, mintegy félszáz órányi hanganyagon alapul. Kedves I ilmos! Olvasóink és a szerkesztők nevében is köszöntelek a BUDAPEST hasábjain. Kezdjük, kérlek, avval kiskori kávéházi jelenéssel! Bajáról érkeztünk 1939-ben, úgy emlékszem, a háború kitörése előtti nyáron. Későn, már úgy éjiéi felé autóztunk haza, és azt láttam így filmszerűen a kocsiból, hogy tele van kivilágított, tükrös kávéházakkal és jól öltözött emberekkel a Nagykörút. Ez óriási hatást tett rám. Láttam. hogy ott élet van egy olyan időpontban, amikor nekem sosem volt szabad fent lennem, és fogalmam sem volt, hogy azalalt, amíg alszom, mi van a világban. Es nagyon tetszel! nekem az az élet. Az éjszakai kávéházi teraszok. Addig legfeljebb az volt, hogy messziről a szobámból hallottam hazajönni éjjel kettőkor a szülőket, ha ébren voltam még, mert ők mindig későn jöttek haza. Apám, anyám későbbi elbeszélése szerint, ezekben a háború előtti időkben mindig azt mondta. hogyha kettő előtt megy az ágyba, akkor kiröhögi őt a párna. Nagy éjszakai életei éltek, színházba, operába, koncertre jártak, s utána kávéházakba, ez végtére hozzátartozott a politikához is. En ebben ugye abszolút nem vehettem részt, azt a bizonyos éjszakát azonban soha nem felejtettem el, és onnantól az volt bennem, hogy itt folyik az élet, miközben a gyereknek aludni kell, ami rendben is lenne, de elhatároztam, hogy én, ahogy lehet, majd én is így szeretnék élni. Es ezt el is értem, igaz, nem Budapesten. mert ott közben szétrombolták a kávéházakat. Nincsen sok terünk, maradjunk ma a gyermekkornál, és a háború előtti Budapestnél! Fel tudnád-e idézni az első képeket, az életkor tipikus, elemi boldogságélményeit ? Elemi boldogságképekről az apámmal való érintkezések kapcsán beszélhetek. Nem hiszem egyébként, hogy valami nagy boldogság lett volna bennem, inkább kíváncsiság és érdeklődés. En