Budapest, 2006. (29. évfolyam)

10. szám október - Horváth Júlia Borbála: Srácok a térről

3 BUDAPEST coké volt a vezető szerep. A civil lakosság kezébe fegyver került — laktanyákból, sokszor álmven működő gyárakból —, de ekkor még nem volt másról szó, mint hogy érvényt akartak szerezni az egyetemi if­júság 16 pontos követelésének. Október 24-én azonban a szovjet csapatok meg­szállták a várost, és az elszántság fokozó­dott: a forradalmi követelések összefo­nódtak az idegen megszállás elleni harc­cal. A fegyverek főleg fiatalok, munkások és ipari tanulók kezébe kerültek." — írja Eörsi László A Széna tériek 1956 című könyvében. A mai pesti srácot mindez nem ér­dekli. Ücsörög a Corvin közben, eltűnő­dik a Végső leszámolás című film harmin­cadik folytatásának plakátján, átnéz a hajléktalanokon (hozzájuk képest ő még­iscsak hazamegy aludni), elréved a mo­zi oldalára aggatott hősi emléktábla­erdőn, és nem nagyon érti, hogyan lett a tizenhét éves Szabó Ilona „Cinka Pan­nából" a magyar zsándárk. Futólag betér a Cuki cukiba egy fagyira: „zöldtea, whisky, erdőmester" — sorolja a gombó­cokat és találgatja az ízeket — és hab, ami tartósított. A cukrászda borkimérés volt annak idején, utána üvegcsiszoló-műhely, télen-nyáron hűvös és árnyékos, a for­radalom alatt itt tárolták a hullákat. De ezt szerencsére kevesen tudják, a srác gyorsan kifordul, majd elunja a lézen­gést, és a Blaha felé veszi az irányt. A téren emberek várakoznak buszra, talál­kára, eseményre, a szökőkútnál földre­szállt szónok közli velük az ember defi­nícióját: olyan lény, akinek semmi sem elég. Sajnos. Vagy szerencsére. De a pesti srác nem filozofál, rövide­sen a Köztársaság téren találja magát, ahol hasonszőrű fiatalemberek gyülekez­nek. „A forradalom lényege, hogy nem kell iskolába menni, nem kell dolgozni, és nincsen semmi" — tűnődnek a tizen­évesek, miközben a negyvenesek a ha­itik mögött benyomulnak a színházba, hogy páholyból éljenek át egy gyors ka­tarzist. „Könnyű ezeknek... — a szomszédos padról görög akcentus replikázik — itt­hon vannak, akárhogyan is. Én '49-ben jöttem át Magyarországra, a szocializ­musba, aztán eladták a fejem fölül a gyá­rat. Most meg se ez, se az nem működik. Akkor mire volt jó az egész?" „Mire volt, mire volt..." — kutatnak nyugdíjba vonult emlékezetükben a kö­rülállók, és sajál pesti srác korukat idé­zik. amikor homályos és elvetemült esz­me mellé vagy ellen kelleti állniuk. „Ki tudja azt eldönteni olyankor? Még ő maguk se!" — ebben megegyez­nek, s elnéznek a tépázott kapualjak fe­lé, amik ugyanúgy nyitva állnak, mint ötven évvel ezelőtt is mindazoknak, akik menedéket kerestek valamely égiháború elől. Bonyolult csigalépcsőn tekeredik haza apa, aki már nagyapa, a balkonon még utolsót nyílnak a rozsdavirágok, és az agyonfestett ajtó mögül sültcomb illa­ta szólítja haza a térieket. „Kisfiam, ne kardozz azzal a faággal, nem illik" — s anyuka elbizonytalanodva hallgatja saját hangját, és inkább lányt szült volna, akit talán majd megvéd egy hazai dalia, végíil túljutnak valahogyan az optimális férfiasság örök dilemmáján. De mi lesz, ha valami baj kerekedik valóban? Az ebbeli és korszakos elvárásokról Dezső bácsi például sokai tudna mesél­ni. Az ötvenes években már kinövő-fél­ben volt a srácságból, és a Ganz Villa­mossági Gyár legjobb sztahanovista bakelitpréselőjének tartották, aztán egyik napról a másikra a forradalom ügyeletes tudósítójaként vett részt a harcokban, utána pedig minden ahhoz kapcsolódó nyavalyaságban és nyomorúságban. „Az emberek ott tolják el, hogy ha­marabb abbahagyják a dolgokat a szük­ségesnél" — tanítgatta az útjába kerülő­ket egy életen át, néhány évvel ezelőtt pedig, amikor öregségére már sokon túl volt, elhatározta, hogy naponta és visz­szamenőleg kivonul „ülni" a Kossuth tér­re, az '56-osok emlékművéhez: „Hogy meddig? Ameddig jobb nem lesz a magyar népnek." — mormolta ma­ga elé, azután visszaült a kissámlira, és maradt hazájának rendületlenül, ha e­sett. ha fújt. Mostanában nem látni De­zső bácsit, pedig otl kellene lennie... A téren időről-időre tömegek verődnek össze, ömlenek a metróból, kiszállnak limuzinból, páncélautóból, leugranak lóhátról, gyalogolnak vagy futnak, s pró­bálják a mindenkori dezsői törekvéseket a maguk eszközeivel és eszmeiségük szerint beváltani. Szavak szikráznak, eskük hangzanak, vonul a nép fel 's alá; a fejek hullanak, de csak ritkán hajtód-

Next

/
Oldalképek
Tartalom