Budapest, 2006. (29. évfolyam)

8. szám augusztus - Csordás Lajos: „Legszebb virág az utcai villany”

riiletén. Az izzó nemsokára a belső területeken is felváltotta az ívlámpákat. Hiába azonban a villanyfényesedés, a kor embere még gyakran érezte úgy, hogy Budapest utcái sötétek. Gábor Andor 1912-ben a Pesti sirámok című könyvében indulatosan jegyzi meg: „Budapest ma van úgy világítva, ahogy tíz évvel ezelőtt lennie kellett volna, és tíz esztendő múlva lehet csak olyan világos, amilyennek ma már okvetlen lennie kellene. Ne találjam a helyemet az örömtől, ha nagy-végre kivilágítottak rendesen tizenhárom utcát fazt hiszem túlzok), mikor háromszáztizenhármat még most sem világítanak ki személybiztonságnyira? A kalapomat dobjam fel az ívlámpákra, amik végül mégis megjelentek a főutcákon, mikor a külföld kezdi már abbahagyni a villamos ívlámpákat, mert vannak még fényesebb és még olcsóbb világítási metódusok? Igenis sötét van ebben a városban, s ha az egyik felét kivilágítják, csak annál jobban meglátszik, milyen sötét van a másik felében." Bizony, sok külterületen (de például a Gellérthegyen is) még csak nem is gáz, hanem olaj-és petróleumlámpák pislákoltak. Sötét lehetett azért is, mert a villanylámpákat sem tudták mindig időben bekapcsolni. Ugyanis ekkor még ugyanúgy lámpagyújtogatók helyezték üzembe ezeket is, mint a gázlámpákat. Csak annyi különbséggel, hogy hármat tudtak bekapcsolni egyszerre. A gáz és a villany versenyét az I. világháború végének szűk esztendői döntötték el a villany javára, ugyanis akkor már csak gyenge minőségű hazai szén érkezett a városba, ami nem volt elég jó a gáz előállításához, viszont elegendő volt az áramtermeléshez. Ekkorra a főváros saját kezébe vette az áramellátást, önálló erőművel is rendelkezett Lágymányoson, s a Budapest Székesfőváros Elektromos Művei nevű cég magába olvasztotta a korábbi két nagyszolgáltatót is. A gyenge gáztól csak alig pislákoló gázlámpák kiváltására 1918-ban és 1919-ben 6100 db falikaros, bádogernyős izzólámpát szereltek fel a városban, melyeket a lakossági hálózatról tápláltak. Lassan a külső területekre is eljutott az utcai villany, először még a villamos vasúti szabadvezetékekre kapcsolva a fényforrásokat. Városunkban 1925-ben már 9500. 1930-ban 18 300 izzólámpa világított. „Budapest világítása az utolsó esztendőkben feltűnően javult — írja Jeszenszky Sándor 1928-ban, Szép Budapest című 31 BUDAPEST könyvében. - Még ma is emlékszem arra a háborús, havas estére — gondolom 1917-ben volt — mikor a gázvilágítás bekracholt, és azóta a közvilágítást is fokozatosan a villamostelepek vették át. A petróleumlámpák, melyekből a múlt évben 300-at szereltek le, mindjobban fogynak. A villamos lámpák száma 14 000, de ebből még csak 6.50 kandeláber és 900 van az út közepére függesztve. A többi oszlopon vagy falikaron van. Ezek az adatok is mutatják a főváros világításának egy feltűnő hiányát, hogy tudniillik a kocsiutak még nincsenek eléggé jól megvilágítva, pedig ez ma, az automobil korszakában rendkívül fontos." Az a bizonyos „litközepes" módszer, amit Jeszenszky endeget, 1925-ben jelent meg először a városban, a Wesselényi utcában. Alkalmazása már valóban az autóközlekedés terjedésének hatása volt. A gyorsuló város útjai éjszakánként egyre jobb megvilágítást igényeltek. A megoldás egyébként ma is használatos, csak korszerűbb világítótestekkel. A villamosítás a húszas évek végére odáig jutott, hogy a szükséges közvilágításon kívül a város éjjeli látványát javító díszvilágítás is megjelent. A Halászbástya és a Mátyás-templom volt az első két szimbolikus építmény, amelyet körbetelepítettek reflektorokkal, mégpedig 1928. augusztus 20-ra. Még az évben felszerelték a Gellért szobor és a következő évben a Citadella díszvilágítását is. Ezáltal teljesen megváltozott a város esti képe. Az esti panoráma talán legszebb eleme, a lámpafüzérrel kiemelt Lánchíd 1937 májusára készült el. A sorba fűzött 4204 izzó szinte az éjszakába rajzolta a hidat, a modern Magyarország jelképét. A húszas-harmincas évekre a főváros kivilágosodása oly látványos lett, hogy jeles költőinket is megihlette. „Máshol az éjszaka / csendje halálos: / itt villan a villany / és villog a város. / Idelenn a város villanya villog, de fenn a nagy ég/ száz csillaga csillog: a villany ajöldi / a csillag az égi / a villany az új / a csillag a régi" — versel Babits Mihály az Esti megérkezésben. Kosztolányi Dezső pedig ezt írja Koratavaszi délután című versében. 1928-ban: „Délután négykor lángol a város /sárga verőben. Gólyahírt kapni. / De legszebb virág az utcai villany, mi téli szokással még kigyullad, / s versengve a nappal, üvegkocsányán / kibontja szirmát s lobog csodásan," Ez utóbbi versélmény az akkor még nem egészen tökéletes kapcsolási rendszerre is utal. Azon a koratavaszi napon például amelyet költő megörökít, túl korán kapcsolták be a villanyokat. A csoportos kézikapcsolást egyébként 1926-tól kezdték felváltani önműködő megoldások. 1931-től kísérleteztek az egyidejű kapcsolás városrészekén ti megvalósításával a Lipótvárosban és a Ferencvárosban, de a rendszer nem vált be. Később. 1937-től a főváros kilenc alállomásáról lehetett felkapcsolni a lámpákat, amire a közvilágítási ügyelet vezetője adotl utasítást. Végül 1940-ben épült meg az első olyan főközpont, amelyből már az egész város világítására gépi parancsot lehetett adni. Ebben az időben, 1930-ban szerelték le az utolsó petróleumlámpát, mely a Kétkarú 9 m-es Oetl kandeláber Az utolsó petróleumlámpa 1930-ban