Budapest, 2006. (29. évfolyam)

7. szám július - Jolsvai András: Visszajáró XXVIII.

BUDAPEST 35 park és a félig kész Erzsébet téri Gödör szerzői jogi védelem alatt áll, ahová a tervező szerint nem illik semmilyen emlékmű. A pályázat most is csak a harmadik fordulóban hozott eredményt, a határidő pedig szorított. Végid húsz év múltán mégis megismétlődhetett a szoboravatás. Az akkori koszorúzok — akik még élnek — nem biztos, hogy együtt rónák le kegyeletüket: Berecz János, Kállai Gyula, Pozsgay Imre, Szépvölgyi Zoltán, Hajdú István és sokak mellett a Bajcsy-Zsilinszky nevét viselő szocialista brigádok... Vitányi Iván, az egykori cellaszomszéd az avatáson Bajcsy-Zsilinszky örökségéről beszélt: „Eletének utolsó heteiben a nemzeti újjászületés programján dolgozott... Amikor kivégezni vitték, azt. mondta: Fiam, a mű most már rátok marad. Nektek kell bevégezni." A húsz év előtti képeken még a régi, szovjet stílusú egyenruhában állnak díszőrséget — a mai uniformis Bajcsy-Zsilinszky korát idézi. Azokban a napokban az újságok cirill betűs fejléccel köszöntötték a Budapestre érkezett Gorbacsovot Most Bush elnök járt itt, aki szállodai ablakából éppen rálátott az új Bajcsy-Zsilinszky emlékműre. Vajon volt-e a kíséretében valaki, aki elmagyarázza neki, kit is ábrázol Illés Antal különleges, negatív-pozitív sztéléje a Deák tér és a Károly körút találkozásánál? Visszajáró XXVIII. Ma minden szabálynak megfelelünk. De úgy ám, hogy a fal adja a másikat. Ma igazi, hamisítatlan visszajárás lesz, gyermekkori emlékhelyek megtekintése, apró megrendülésekkel, hogy mégis, mi lett belőle s — ezzel szoros összefüggésben — belőlünk. De mielőtt útnak indulnánk, tegyünk fel magunknak egy kvízkérdést: ki tudja, merre található a Tatai út? Azt gyanítom, visszajáró olvasóim többsége (mind a kettő, igen) bizony elvérezne e könynyűnek semmiképp se látszó kérdésen. Efféle neveknél néha segítségünkre vannak az általános földrajzi ismeretek, hiszen az utcanévadásoknak egykoron igenis volt logikájuk, a Kerepesi út tényleg Kerepesre vezetett, a Soroksári Soroksárra, a Jászberényi Jászberénybe, a Váci Vácra, a Bécsi meg, mondanunk sem kell. Bécsbe. (Ám ez, a helytörténészek szerint csak fél pontot ért, hiszen eredetileg nem a fényes császárvárost jelölte, hanem egy kicsiny, mára eltűnt falut a Wien felé vezető úton.) Csakhogy a Tatai út esetében mit sem ér ez az okoskodás, sőt, ha elárulom, hogy a mondott Tatai út a Szegedi út és a Berlini út között ível, végleg össze is kuszálom a szálakat. Merthogy amiképp mai fő helyszínünk nem tart Tatára, ezek sem tartanak se Szegedre, se pedig Berlinbe — így higgyen az ember a szemének. Fent mondott Tatai út tehát (hogy most már minden kártyámat felfedjem) voltaképpen Újpestet köti össze Délkelet-Angyalfölddel, s mint ilyen, gyermekkoromban kettős szerepet játszott. Részben biciklizni lehetett rajta eszeveszett tempóban (biciklizni csak úgy, a mulatság kedvéért, meg elbiciklizni valahova — egy blaszkettes futballmeccs színhelyére például, vagy és főképp a kis vidámparkba), részben keresztülutazni. Azon ritka alkalmak egyikén, amikor Sanyi bátyám, nagyanyám öccse, hétvégére elkérte a vállalati Moszkvicsot, és elszállított bennünket a zuglói rokonokhoz. Sanyi bácsi, ki szorosan véve maga is zuglói rokon volt, csökönyösen ragaszkodott a Tatai út átszeléséhez, pedig ez akkor ínég nem volt különösen lekövezve, s a keresztutcák mindegyike jobbkezesnek volt tekinthető — más kérdés, hogy ő nemigen tekintette annak. (S megint más, hogy ebből senkinek nem származott hátránya, minthogy rajtunk kívül a kutya sem járt arra.) Az utazás legizgalmasabb része persze a Szegedi úti kettős sorompó volt, mely a széles rákosrendezői pályaudvart osztotta négyfelé; s vele együtt a forgalmat is. Minthogy a két sorompó nem volt összehangolva, megesett, hogy csaknem egy fél órát vesztegettünk el, mire sikerült keresztülvergődnünk rajta. (És ha ugyanez nem a kényelmes Moszkvicsban, hanem egy zsúfolt harminckettes buszon esett meg velünk, harmincfokos kánikulában, mondjuk, elképzelhetik, miféle kaland volt ez - átkelni Angyalföldről Zuglóba.) Kezdjük hát a visszajárást mi is itt, a Rákos rendező pályaudvar sarkán — magát a tettet persze csak e sorozattal tudjuk magyarázni, egyébként ma már senkinek semmi dolga erre. A közelben épült felüljárórendszer (amelyet Kacsóh Pongrác útinak nevez a népnyelv, némileg hebehurgyán) egyetlen pillanat alatt kihúzta a gyékényt a Szegedi út alól. Pest egyik legforgalmasabb pontjából Pest egyik legelhagyottabb pontja lett; s láthatóan meg is sértődött ezen. A gazverte tér, az omladozó állomás harmic-egynéhány éve duzzog itt, Csipkerózsikaként. Olyan Csipkerózsikaként, aki folyamatosan öregszik alvás közben. Persze azért nem könnyen adja meg magát, a sorompó ma is folyton le van eresztve; igaz, autók és gyalogosok csak a legritkább esetben állanak előtte. (Eltévedt városvédők nyilván, egy konkurens rovattól.) Hogy így kiszomorkodtuk magunkat, forduljunk rá végre a Tatai útra — s míg haladunk, tempósan, Újpest felé, az egyik szemünk sírjon, a másik nevessen. (Aztán a Rákos-patak magasságában cseréljenek helyet.) Az, amelyik sír, vegye észre a pusztuló-romló hajdani bérkaszárnyákat, a régi futballpályák helyén épült szerelőműhelyeket (egyik-másik inkább afféle szétszerelőműhelyre emlékeztet, ahol vitatott tulajdonú személyautók szoktak alkatrésszé nemesülni), a vasúttársaság fáradt kerítését és kiszolgáló épületeit (egyikben, valószínűleg egy hajdani menza helyén, a Torkos Nyúl nevű étterem csábítja erősen nyomott áraival a nem létező utazóközönséget), meg a soha be nem fejezendő társasházakat. A másik, nevető szemünknek meg a gondozott teniszpályákat, a befejezett társasházakat ajánlom figyelmébe, és mindenekelőtt a Vasúttörténeti Parkot, a MÁV utolsó két évtizedének legnagyszerűbb fejlesztését. Ebben az izgőmozgó vonatmúzeumban megcsodálhatjuk régi idők kocsijait, fordíthatunk mozdonyt, s ha szerencsénk van, még az Orient expressz is itt vendégeskedik, örömünkre. Egy igazi visszajáró nem kerülheti el. Jolsvai András