Budapest, 2006. (29. évfolyam)

6. szám június - Jolsvai András: Visszajáró XXVII.

32 BUDAPEST hát egy, a sors kegyelméből megmaradt parányi moziba, ahol egy-egy széksor a falnál ér véget. Mándy fohászt mondott a Bodográf mozihoz, melyből aztán a Bányász lett. Aztán betéved egy homályló kávéházba, nem feltétlenül az Andrássy úti Lukács cukrászdába (az egyenszürke évtizedben „különlegességinek" becézték), ahol ma kis táblácska hirdeti az író asztalát (aki egyébként sokat üldögélt a Művészben is). Szóval, a Mándyn elrévedő talán egy olyanba kívánkozna, amilyenek már csak a kül kerül etekben árválkodnak, ám szimplát már nem lehet kérni, mert a bóbita nélküli kisasszonyok nem is tudnák, mi az. S ugyan hol van már a Darling presszó, egy nemzedék törzshelye, a Károlyi kert közelében levő parányi utcában? Szóval, az ilyen különc elüldögél. Nézdegél. Kopottas alakok mögé képzel izgató múltat, akikről kiderülhet, félelmetes sorsuk volt. Mint annyi embernek, aki itt élt fél évszázadot vagy többet. Méltóbb rágondolást aligha kívánhatnánk bárkinek is. Nevezhetjük akár utókornak. Reménykedik, hogy lesznek még ilyen bámész alakok. Talán igen. ha megmaradnak, megőrződnek ezek a 19. század végén, a következő elején épült bérházas részek, s nem hulló homlokzatok elégiáit kell megírni „omlásveszély" címen. Apropó: egy emléktábla elkelne majd ott, a Fiumei út sarkán Mándynak, bár valószínűleg minden veretes szöveg hamisan csengene, amelyet rávésnek. I Visszajáró XXVII. Gyerünk a végekre, végre! Ne csak mindig az unalomig ismert idegenforgalmi főutakat járjuk, az Andrássy utat, a körutat, a Várat meg az Újpesti rak-partot: itt az ideje, hogy messzebbre tekintsünk, hogy felvegyük a hétmérfödes csizmát, hogy végre egy igazi kalandba is belekezdjünk, s megnézzük, milyen is az élet a térképek szélein. Irány tehát a napfényes Erzsébet. Vagy ahogy mostanában mondják, Pestszenterzsébet. Mert valahogy divatba jött manapság a szentesítés, minden városrészünk megtalálta a maga szentjétjobbára indokolatlanul. Pestszentlőrinc meg Pestszentimre még hagyján, de Pestszenterzsébet meg Pestszenthidegkút bizony megbukna egy szigorú vizsgán. Viszont Terézváros talán átmenne, minthogy az az avilai szentről kapta a nevét — miként azt plébániatemploma is bizonyítja —, mégsem akarja senki Szentterézvárosnak hívni, ahogyan nincs sem Szentferencváros, sem Szentjózsefváros, pedig volnának rájuk érvek. Úgyhogy minálunk Pesterzsébet is marad annak, ami egykor, Pest környéki kisvárosnak a Cinkotai-Duna-ág mellett (negyvenezer lakos a harmincas évek elején), mostan meg a főváros megérdemelten tizennyolcadik kerülete. Pesterzsébetre bizony születni kell. Mert egyébként csak áthalad rajta az ember, igyekezvén ki a világból Szegednek vagy Bajának, vagy Csepelnek -nekem is ennyi a valóságos élményem róla, meg annyi még talán, hogy egykor, kispesti lakosként, megnéztem, futólag, a főtere maradékát: neogótikus templomára szürke árnyakat vetett a közeledő lakótelep. Úgyhogy ez az út is szabálytalan lesz valamiképp (higgyék el, nem direkt csinálom, s látom azért magam is, hogy ebben a sorozatban lassan mindegyik írás szabálytalan — de maguk csak tegyenek úgy, mintha nem látnák, mert a végén még megütjük a bokánkat -, ezért aztán ideje lesz kihirdetni, hogy itt éppen az a szabály, hogy szabálytalan az egész), úgy egészen pontosan, bog}'jószerével hiányzik belőle a visszajárás. Jószerével, mondom, és most legyen is ezen a hangsúly, minthogy induló pontunk persze teljességgel megfelel a hagyományoknak, minthogy ez a Határ és Üllői út találkozása lesz, ahol életem egy szakaszában naponta többször is megfordultam, villamosvasútra cserélve fel a földalatti vasutat. A tér nemigen változott azóta sem, nem lett sem szebb, sem csúnyább (az nem volna egyszerű), sőt neve sincsen, változatlanul, csak a keleti oldalát zárta le mára egy szelídített méretű bevásárlóközpont. Annak óriás hirdetései uralják a teret, ők kísérnek végig bennünket a Határ úton (egykor valóban itt húzódott a város határa), jobbra a Wekerletelep apró házai, kertjei, balra a kiserdő csenevész akácai meg a villamossín, ezek mellett haladunk, alulról metsszük a Nagykőrösi utat (mely itt már az M5-ös bevezető szakasza voltaképp), és itt lépünk erzsébeti földre is. A változás csak annyi, hogy a Wekerle rendezettségét földszintes házak, apró gyárépületek, telkek és udvarok káosza váltotta fel. Van itt minden, ami külvárosi amerikai filmekben lenni szok': földbe vert, magányos óriásplakátok jobbról, balról meg autószerelőműhelyek, mosók és gumiszervizek, építőanyag-, szerelvény- és abroncstelepek, raklapok, lengéscsillapító- és felniboltok, sőt egy zipzárgyártóda is, üdítő színfoltként. A vállalkozások többsége egykori lakóházakból fabrikálta át magát holdinggá (úgy is néz ki szegény). A tanács itt mindössze annyi: ha nem muszáj, ne nézelődjünk. Egy idő után éppen elegünk lesz a Határ útból, forduljunk hát balra, ha a viág leghosszabb piros lámpája engedi. A Török Flóris utcán járunk, Erzsébet egyik fontos útvonalán; jobbra a Dunáig nyúló lakótelephez meg a városhoz lehet csatlakozásunk, balra meg minden változatlan. Egy szép, szecessziós épületben ma az Erzsébet üzletház kapott helyet, mellette bútorüzlet, Krisztus Szeretete egyház, rendőrség - minden, ami az élethez kell. (És már a temető sincs meszsze.) A Nagysándor utca után szelídül a táj, egyszerre parcellázott kertvárosban járunk errefelé, csupa negyvennyolcas hősről elnevezett utca követi egymást, a harmincas években épült családi házak jelentős részét modern palotává szépítették az új tulajdonosok. (Tíz év előtt kimondottan sikk volt házat venni erre.) Aztán már csak az új telep van hátra, senkiföldjén épült - Soroksár-újtelepen, hivatalosan szólva —, közepén Marosi Gábor jurtára emlékeztető modernarchaikus temploma, tetején az ország legnagyobb Szűzanya-szobra merő aranyból, mint megtudtuk (Garami Anikó szíves szóbeli közlése által), Meszlényi János szobrászművész alkotása, s méltán nagy a híre. Azt mondják, messzi földről jönnek csodálni mindenféle népek. Fogják a kormányt erősen, annyit tanácsolnék. Jolsvai András