Budapest, 2006. (29. évfolyam)

3. szám március - Zeke Gyula: Budai Vendéglő

BUDAPEST 37 gább. Dajkamese, hogy a budai vendéglőnek speciális hangulata van. A macskát, letapossák, a virágokat kitépik, a hangulatot lemészárolják a pestiek. Ha van valami, ami jellemző a budai vendéglőre, az nem lehet más, mint hogy hamisítatlan pesti jellegű zenés lokál, ahol, esetleg, még le nem tépett és szét nem taposott fametszetek emlékeztetnek egy városrészre, amelyet Budának hívtak valamikor s amelyet repülőgépről néha még lehet látni, közelről azonban semmi esetre sem. Eljön a nap, midőn a budai vendéglőt már csak az fogja jellemezni, hogy Pesten van. A tárca a Budapesti Hírlapban jelent meg, 1930. május 18-án. A szerzője nem más, mint a fiatalon, alig harminc és fél éves korában elhunyt író és hírlapíró: Aszlányi Károly. Igen, kérdezhetik, de e szomorú tényen túl mi késztetett arra, hogy az írást, egy huszonegy éves hírlapíró érett és szellemes tárcáját, ideidézzem? Hisz' a címleírása ráadásul bő négy évtizede ott áll a Budapest Történetének Bibliográfiája III. kötetében, a 3835-ös tételszám alatt, nem feltételezhetem tehát, hogy minden olvasóm előtt ismeretlen. Ha azonban tekintetbe vesszük, hogy Aszlányinak ez az egyetlen (!) bibliográfiailag feltárt cikke - a mutatókötet semmi egyéb hírlapi publikációjáról nem tud —, már nyugodtabb szívvel minősítjük leletnek. Ha ugyanis csak futó pillantást vetünk a szerző hihetetlen lektűrirodalmi teljesítményére, nem feltételezhetjük, hogy szakmájában, a megélhetése alapját nyújtó újságírásban ne mutatott volna hasonló termékenységet. Regényeinek száma - Gulyás Pál 1939-ben megjelent nevezetes munkája, a Magyar Írók Elete és Munkái szerint — épp megegyezik szűkre szabott élete éveinek számával. Gulyás egyébként — ez sem lehet véletlen — egyszerűen hírlapírónak nevezi, aki a Sporthírlap belső munkatársaként „halála reggelén saját kis autójával az 1938 novemberében felszabadult Felvidékre indult, hogy az ottani sportviszonyokról számoljon be lapjának". így szenvedett halálos balesetet december 8-án reggel „Dorog közelében, az 57. kilométerkő mellett". A Budai vendéglő mostani újraközlésével tehát nem csupán a harmincas évek Budapestjének egyik fiatal szerelmesére emlékezünk, de feltáratlan vidékre is kalauzoljuk az olvasót. Elképzelhetetlen. hogy a korszak sajtójának kicsit is szisztematikus átnézése során ne akadnánk számos további Aszlányi-írásra, színes virágokra a várostörténet tágas tájain. Ha azonban a tárca nem őtőle származna, akkor is figyelmet érdemelne. Nem is elsősorban a szakmai érdem miatt, hogy milyen elegánsan, egyetlen mondat erejéig sem unalmasan vagy túlhajtva bánik az egyszer meglelt ötlettel. Szövege szellős, szellemes szövete alatt egy igen fontos észrevétel körvonalai sej lenek. Az ember- és épülettömegtől zsúfolt, poros, füstös, üzletektől és járművektől hemzsegő, izgága és lázasan élő Pest s vele szemben a csendes, meghitt, tiszta levegőt lehelő, nyugalmas és tágas Buda ikermítosza egyidős a város metropolisszá válásának éveivel, és irodalmi-publicisztikai továbbélése még a második világháború után is kimutatható. Aszlányi 1930-as írása fontos figyelmeztetés, milyen korán fölszámolódott már a mítosz kevéske valósága. Föl odakint, az utcákon és tereken, és föl odabent, a városi lélekben. Hisz, ne feledjük. hogy amikor látleletét papírra vetette, állt még a Tabán, s hogy, mondjuk, újabb harminc év múltán Óbuda mindenestül eltüntethető lesz a föld színéről, az a legmesszelátóbb elmékben sem fordult meg. (És hol volt még a kényszeres építészeti tömegegységesülés, a panellakótelepek szorító öve? Magát a szót sem értette volna még senki. Igaz, Aszlányi Károly ma már a maradék 19. századi Pest lebontása sem számít abszurd gondolatnak — de erről másutt.) Ha ma van különbség Buda és Pest között, hát annak végképp semmi köze ama mítoszhoz. Buda, ha volt valaha, eltűnt, és Pest is eltűnt, melyik-melyik a saját helyéről, és a túloldalról is, persze. Ám élnek még köztünk olyanok, akiknek útja az Apponyi térről a régi Erzsébet hídon át villamossal a ma már elképzelhetetlenül és féktelenül tágas és nagyvárosi Döbrentei térre vezetett. A Budai Kispipa étterem a húszas évek végén