Budapest, 2005. (28. évfolyam)

2. szám február - Mikes Éva: Napló, koncert, próbaüzem

BUDAPK.fi T gflflgff F K

B R IT Á R 32 • Szólóest a Zeneakadémián, egy különös napló Fáy Miklós tollából és az első nyilvános koncert, a két hónapos próbaüzem első eseménye a Művészetek Palotájában, a Nemzeti Hangversenyteremben (az épületről részletesen írunk lapunk más helyén). Ennek a három eseménynek a jegyében telt számomra január eleje. Soha rosszabb évkezdést! Huszonegy éve ismerem személyesen Kocsis Zoltánt, tíz évig munkakapcsolat fűzött hozzá, interjút is készítettem vele. Kocsis egy kicsit olyan, mint Ady. fel kell nőni hozzá. Sokat kell élni-látni a világban, hogy nagyságára rálásson az ember. Azt persze halljuk, hogy „jól zongorázik", de hogy mennyire, és hogy emellett mennyi mindent tud még, az nem ilyen nyilvánvaló. Vannak művészek, vannak kiemelkedő tehetségűek, vannak nagy formátumúak, és vannak - igen-igen kevesen - korszakos jelentőségűek. Okét igazi nagyságukban megérteni, elismerni, felismerni, személyüket elviselni sem nem könnyű, sem nem gyors folyamat. Kocsis ilyen. A szólóest iMozart, Wagner, Bartók, Debussy, Schumann) igazi fricska a sajnálkozóknak: milyen kár, hogy keveset játszik. Nos, mondjuk így: ritkábban játszik. Mert a koncert majd' háromórás volt. Embert próbáló - de Zoli szereti próbára tenni az embert. Es rosszalló szemvillanással büntetni azt, aki nem állja a próbát. Bár három óra a Zeneakadémia székeiben tényleg nem semmi... Hogy milyen volt a koncert? Legyen elég ennyi: a karmester Kocsis miatt nem veszítjük el a zongorista Kocsist, sőt! A próbaüzem. Az ezerhatszáz személyes Nemzeti Hangversenyterem hihetetlen méreteivel, négy emeletével meghökkentő. Meg az is, hogy elfér a lábam, hogy nem egymás ölében ülünk, hogy natúr színű a faburkolat, hogy hatalmas az orgona (vajon ki lehet majd használni?), hogy telt ház van... Kocsis most a termet teszi próbára, és az akusztikusok is dolgoznak még. A technika egyedülálló, mert memóriája van: tárolni lehet benne a különböző felállásokat: nagyzenekar, énekes szólista, kamaraegyüttes stb. A megfelelő gombot megnyomva aztán a rendszer beáll a megfelelő öszszetételű produkcióra, és ezt persze tovább lehet finomítani a fellépő művészek igényei szerint. (Önök értik? En alig, de hát én az SMS-t sem nagyon.) Zoli tudja, milyen programot kell összeállítani a próbaüzemre: a Nemzeti Filharmonikusok Mozart-estjén van szimfónia, ária zenekari kísérettel, majd plusz obligát zongoraszólóval (Rost Andrea, Kocsis), fuvola (Szabó Anita), kürt (Gál László) és hegedű (Kelemen Barnabás) versenymű-tételek. A hangzás remek: egyszerre nagyszabású és intim, részletgazdag és kiegyensúlyozott. A koncert szuper, és azok a szólisták, a zenekar is. A karmester Kocsis pedig méltó partnere a zongorista Kocsisnak. Meg vagyunk győzve. És meg vagyunk hatva. Az avatástól, az első koncerttől, a helytől, a zenétől, a művészektől. Emelkedett a hangulat: jó száz éve nem avattak Budapesten koncerttermet. (A Budapest Kongresszusi Központ kongresszusi központnak épült, mint tudjuk. Olyan is.) Kóválygunk a lakk-, ragasztó- és festékszagú épületben, kikerülünk néhány, szabadon fityegő kábelvéget, didergünk az ötödik emeletet körülölelő teraszon, bámuljuk Budapestet, nem gondolunk az állítólag (kamatokkal együtt) százmilliárdos költségre, és boldogok vagyunk. A napló. Vendégségben. Kocsis Zoltán. Szöveg: Fáy Miklós. Kép: Napló, koncert, próbaüzem Szöveg MIKES ÉVA Foto: GORDON ESZTER - avagy egy hét Kocsis Zoltán jegyében