Budapest, 2005. (28. évfolyam)
2. szám február - Mezei Gábor: Sedlmayer János (1932-2004)
BUDAPEST 2 005/; F R R R I) Á R 30 ne rekedjünk be. Ugyanúgy válaszoltam, ahogyan az előbb, erre hazaengedett. Azért kifele még elénekeltem egy kupiét vaddisznóhangon." A régi emlék felvidítja, mégis egy kis szomorúság bujkál az arcán, amikor kitárja a szekrényajtót, és gondosan összerendezett papírhalmot szed elő. „O, kitüntetésből van többkilónyi! Az Úttörő Szövetségtől a szocialista kultúráért (mi másért lehetett volna akkoriban kapni? - ezt hozzáteszi), Nívódíj a Zsebtévéért, később Süsüért, A Gyermekekért Érdemérem, érdemes művész, Arany Szirén Díj Olaszországból, a Magyar Köztársasági Érdemrend Kis- és Középkeresztje, Pro Urbe Budapest és a legutóbbi: a kiváló művészi cím." Kormányok jöttek és mentek, majdnem minden oklevelet más írt alá, de a fejlécen Kemény Henrik neve és az elismerés állandó. „Különben nem engem illetnek ezek, hanem ezt itt, ni" - és ugyanúgy a háta mögül húzza elő a piros sipkás figurát, mint annak idején az egyik sötétöltönyös díjkiosztó ünnepségen. „Papa találta föl száz évvel ezelőtt, ezért is akasztottam rá az érmet a fényképére." Papa és Mama mindig jelen van, nekik sikerült megállítaniuk az időt úgy nyolcvan-száz évre, hogy Henrik élete örök ifjúkorban teljék. „Hogy mitől lettem jobb, mint a többiek?" - nem válaszol, megsárgult újságcikket mutat, címe: A gyermekek iránti szeretet élteti. „A paraván mögül nem lehet kilátni, ezért fúrtam rá három lyukat, hogy lássam, melyik gyerek visít a legjobban. Ilyenkor a bábot felé fordítom. A hatás leírhatatlan. Latabár is személyre szólóan játszott, azért volt annyira sikeres. Figyelni kell a reakciókat, lassítani, gyorsítani. Ha nem értik, legföljebb háromszor lehet elmondani. Egyébként a játék a fontos, nem a szöveg." Ezt igazolja az a történet is, amely úgy kezdődött, hogy fölkérték, eszperantó fesztiválon játsszon. Nyelvkönyvet vásárolt, és addig jutott a tanulásban, hogy az előadás teljes szövegét lefordította. A nézők értették ugyan, amit mond, de csak fanyalogtak, ekkor Vitéz László sértődötten átváltott magyarra. „Varázsütésre sikerré változott az unalom, attól a pillanattól kezdve tomboltak! Soha többé nem voltam hajlandó idegen nyelven játszani. Érdekes módon azt a mondatot, hogy »Szeretitek-e a csokoládéif>< Londonban is értette a telt házas közönség, és az, hogy »Sajnos nincs nálam!« mindenütt ugyanakkora csalódás." A kivetítőn kicsit meglebben a vászon, a fényképalbumok további felvonásokat őriznek a vurstliról, egészen távoli, ahogy odakint felpörög valami nyolchengeres. „Bedöglött a tévém pár hónapja, nem is baj. Amit ezek szegény gyerekeknek adnak... Már nem nézek gyerekműsort, azokat az erőszakos figurákat. Semmi kedvesség nincs bennük. Elszomorító. Sajnos későn jutott eszembe, hogy családot alapítsak, talán valamelyik tanítvány továbbviszi, amit alkottunk. Hanem hogy ezzel a rengeteg kacattal mi lesz, nem tudom..." A házi kulisszák mögött a műhely valóban neuralgikus pontja a lakásnak, egyes részletei áthúzódnak a szoba területére is. De hát valahogy tárolni kell I. II. III. és IV. Vitéz Lász-Sedlmayr János (1932-2004) Sedlmayr János, közelebbi ismerőseinek, tisztelőinek Hanzi, a magyar műemlékvédelem korszakot jelentő építésze eltávozott az élők sorából. Hogy milyen sokan voltunk barátai, munkatársai, tisztelői, a temetésen látszott most, számomra lenyűgözően, lehettünk vagy ezren. Node nem csoda, hiszen nagyon sok helyen, nagyon sokat dolgozott és mindenütt csendesen, határozottan és barátságosan tekintélyt és rokonszenvet teremtett magának, szinte észrevétlenül megszerettük. Mintegy negyven éve kerültünk kapcsolatba, amikor a Tárnok utcai ház épült, amit ő tervezett persze, és a berendezést találtuk ki, akkor terveztem a rajzasztalát, amelyen mindvégig dolgozott. Vagyis mindig. Mert vannak szenvedélyesen dolgozó emberek, akik számára a munka szórakozás. Láttam egyszer, amint egy apró cserépdarabokból álló halmazt próbált értelmes tárggyá összerakni. Persze hogy szívesen bajlódott a puzzle kirakásával is, hiszen a probléma hasonló, mint a sakkban is valamelyest, hiszen fel kell építeni valamit, ami nincs meg, csak az eszközei. Mint a régi házak kövei, amelyekből újra kellett teremteni azt, ami hiányosan ugyan, de megmaradt. Az ezer darabos puzzle, amelyből a fele hiányzik. Amikor a lakás épült, csodálkoztam, hogy a fürdőszobán kívül nem tervezett máshová ajtót. Két gyereket neveltek fel az egyterű lakásban. Amikor a kamasz fiú barátai zajongtak a galérián, Hanzi ült az asztalánál és dolgozott, nem zavarta semmi. De fontos volt, hogy minden oldalról átsüsse a nap a szobákat. Természetesen szigorú elvei voltak, hogy hogyan kell „újjáépíteni" azt, ami nincs meg, és természetesen ezzel többen, többször nem értettek egyet. Hogy helyes volt-e a visegrádi Salamon torony elpusztult boltozatait fémráccsal helyettesítve bemutatni? Szakmai viták, sosem fognak egyértelműen eldőlni. Itt Budapesten talán a legjelentősebb munkája a budavári Hilton szálló műemléki részeinek a szállóba való beillesztése, annak megtervezése volt. Számomra persze a legkedvesebb a Belvárosi templom szentélyének átalakítása, rekonstrukciója, hiszen ott dolgozhattam vele utoljára, a székeket terveztem a szentélybe. A kőből készült szembemiséző oltár finom részletei, mívessége jellegzetes példája Hanzi ízlésének, világnézetének. Évtizedek óta tudtuk, hogy nem egészséges, ez azonban nem tartotta vissza a folyamatos munkában. Most már azonban csak az égi computerrel sakkozik tovább... Mezei Gábor
